Nem akarok a stresszes hétköznapokkal hadonászni, mert ez a stressz dolog, valahogy mostanában annyi mindenre ráhúzható. Igen, stresszes mindennapokat élünk, túl sok az inger, túl sok a feladat, és túl sok a méreg is, amit le kell nyelni, fel kell dolgozni. Valahol, valahogy ki kell ereszteni a gőzt.

Kézenfekvő megoldásnak tűnik, hogy a napi feszültséget életünk párjára zúdítsuk. Azért, mert helyben van, mert mi mást is tehetnénk, és hát ő se tud menekülni. Ha közös az otthon, közös a dúlás-fúlás tere is.
Félreértés ne essék: egy jó párkapcsolat elég erős ahhoz, hogy a felek meghallgatásra találjanak benne. De egyetlen párkapcsolatban élő ember se képes hosszú távon elviselni a másik örökös jajgatását, ahogy az is előbb-utóbb kiveri a biztosítékot, ha a feszültségtől való szabadulás eszköze a kötözködés vagy a bűnbakképzés. (Miattad nem költöztünk; te mondtad, hogy vállaljam el; azt mondtad, majd később megoldod, de TE sose csinálsz semmit…) Mert ugye azt bántjuk legkönnyebben, akit szeretünk – aki közel áll (van) hozzánk.

Van olyan, hogy ne lenne, hogy felhúznak a munkahelyen vagy a közlekedésben, hogy semmi se sikerül aznap úgy, ahogy kellene (vasalatlan a napunk), és beszólunk életünk párjának. Néha csak azért, hogy felbosszantsuk, mert egy jó kis veszekedés (IGENIS) alkalmas arra, hogy utat találjon a napi dühünk gőze… de ha ezzel a megoldással rendszeresen élünk, az a legbéketűrőbb felet is kikészíti egy idő után, ahogy a kapcsolat is megsínyli a dolgot.