Évekig imádtalak és szerettelek, te jelentetted a világot számomra, azt hittem együtt fogjuk leélni az életünket. Sokáig akartam, hogy megkérd a kezemet, és most, hogy megtetted, valami nem stimmel vele.
A kapcsolatunk elején nagyon hamar komolyra fordultak a dolgok, még egy éve se jártunk, de már összeköltöztünk. Remekül kiegészítettük egymást a mindennapokban, támogattuk egymást a munkánkban, szóval tényleg minden ideális volt.
Minden vágyam volt, hogy megkérd a kezemet.
Aztán teltek az évek, hiába utalgattam rá, hogy örülnék már egy gyűrűnek, csak mosolyogtál, hogy majd annak is eljön egyszer az ideje. Ha konkrétabban elbeszélgettem veled erről, akkor azt mondtad, hogy neked jó minden így, ahogy van. Még nem érzed magad késznek rá. De sosem határolódtál el a dologtól, csak elodáztad az egészet.
Én pedig türelmesen vártam, mert szerettelek, és reméltem, hogy egyszer eljutsz arra a pontra, hogy elhatározd magad, és megkérd a kezemet. Közben csöndben figyeltem, ahogy a barátnőimet megkérik, sorra jártunk családi és baráti esküvőkre.
De sohasem a miénkre.
Egy ponton azt hiszem beletörődtem, hogy a kapcsolatunk megrekedt ezen a szinten, és nem haladunk tovább. Elfogadtam ilyennek az életünket, és elkezdtem másra koncentrálni. Önmagamra és a munkámra. Lassan elkényelmesedtünk az egymás mellett élésbe. Továbbra is szerettelek, de a tűz és a remény kiveszett belőlem és a kapcsolatunkból is. Évek teltek el azóta, hogy utoljára felhoztam, hogy örülnék annak, ha összekötnénk az életünket.
Aztán egy csodálatos tengerparti nyaraláson megkérted a kezemet. A gyűrű is szép volt, a pillanatot is tökéletesen megtervezted, este szeretkeztünk. Miután elaludtál, én csöndben zokogtam melletted. Úgy éreztem, hogy szorítja a kezemet a gyűrű, és meg akartam szabadulni tőle. Alig akartam másnap elmesélni telefonon a szüleimnek, hogy menyasszony lettem. A barátaimnak nem is említettem hetekig. Te is érezted, hogy valami nem stimmel. Ilyenkor a nők egyből kiposztolják a közösségi oldalakra, az összes barátnőjüknek elújságolják a nagy írt. Én pedig hallgattam.
Akartam, hogy megkérd a kezem, de ne így. Ne most.
Ne, amikor már úgy érzem, hogy haldoklik a kapcsolatunk, mert eltávolodtunk egymástól. Te is érezted volna, és így akartad megmenteni, hogy megkérted a kezemet? Évekkel ezelőtt akartam, hogy elszánd magad erre. Akkor kellett volna eljegyezni, amikor mindent megadtam volna érte, hogy a menyasszonyod lehessek. Most viszont hiába tudom, hogy örülnöm kéne, és életem legboldogabb pillanatának kellett volna lennie, borzalmasan érzem magamat.
Nem tudom, hogy mit tegyek most. Mi a helyes lépés? Szeretlek, de azt hiszem túl későn kérted meg a kezemet.
Júlia történetét Fenyvesi Mira dolgozta fel.
Ha az ember nem tud valamit megmagyarázni, akkor kezdi el emlegetni a sorsot, a szerencsét, vagy végső esetben a véletleneket.
