Többszereplős szerepjátékaim részletgazdagnak és érzelemdúsnak bizonyultak, és a játék terápiás hatása se volt alábecsülendő, bár akkoriban ennek nem voltam tudatában, csak élveztem, hogy főszereplője vagyok egy magam teremtette világnak, rám fókuszál a környezet – vagyis az utcabeli gyerekek zöme.

Akkor is részt vettem persze az esküvői játékokban, ha nem én voltam a menyasszony, néha a vőlegény szerepét osztotta rám más (akár a nővérem), vagy én adtam férjhez a „lányomat” – akár egy macit is. Játszottam, játszottunk, mert játszani egyszerűen jó. És azt játszottuk, ami a felnőttek világából a leginkább érdekelt minket.
Felnőttszerepekbe bújtunk, mintát követtünk, így tanultuk a világot.

Forrás:

iStock

Jelentőséget kaptak az eszközök: a menyasszonyi fátyol (szigorúan elrongyolódott függönydarabka), a gyűrű (függönykarika vagy rézdrót), és az esküvői menü is (háztartási keksz lekvárral, franciadrazsé és szörp). A szerepek kiosztása és a játék megrendezése, a játéktér berendezése ugyanolyan fontos volt, mint maga a szertartás.

Nosztalgiázhatnék, hogy „akkoriban még” tudtunk játszani, de nem lenne igazam, mert a gyerekek most is játszanak, az erre való képesség és igény velünk születik. A szerepjátékok pedig korán beköszönnek a kicsiknél – elég csak a legegyszerűbb orvosos játékokra gondolni –, már a kétéves is gyógyítja a maciját, orrot fújat, injekciót ad, vagy orvosságot itat a játék medvével, babával.

Később, a nagycsoport környékén már egyértelműen felhasználja a gyerek a szerepjátékot a világhoz való alkalmazkodásra, és előszeretettel vonja be a játékba a társakat, sőt a felnőtteket is.

Forrás:

iStock

Ám ha szerepjáték és menyasszonyi fátyol – az Álljon meg a nászmenet! napi téma kapcsán –, akkor érdekes a kérdés, hogy az esküvő „eljátszása” ma is trendi szerepjáték a gyerekek körében, vagy sem. Esetleg éppen a csökkenő számú esküvők (házasságkötések) nyomán már nem érzik a gyerekek sem követésre alkalmas játékelemnek az esküvői szerepet? Vagyis a gyerekek szerepjátékai nyomon követik-e a társadalmi változásokat?

Egy Balaton-parti óvodában dolgozó (lassan harmincéves tapasztalattal rendelkező) óvónőt kérdeztem a gyerekek jelenlegi szerepjátékairól.

Friss tapasztalatai szerint a most óvodába érkező, óvodáskorú gyerekek jellemzően NEM játszanak szerepjátékokat, leszámítva a nagyon kicsik fejletlen szerepjátékait (oltás a macinak), a fejlett, többszereplős, eszközöket és tervezést igénylő szerepjátékok – amilyen az esküvői szerepjáték – pedig már több éve elvesztek.

Ez a változás régóta téma a nevelőtestületben, és úgy látják, egyrészt az óvodai tananyag mennyisége is korlátot állít a szerepjátékok kibontakozása előtt (korán abba kell hagyni, nincs mód és idő a játék részleteinek kidolgozására), másrészt (az esküvői játékoknál) a szükséges minták is hiányoznak. Nincs mit utánozni.

Ez már csak azért is elgondolkodtató változás, mert aligha van annál beszédesebb, a család megismerését szolgáló eszköz egy pedagógus kezében, mint figyelni szerepjátékba belefeledkezett óvodásait. A gyerekek kommunikációja, a párbeszédek, a mozdulatok, a feltálalt helyzetek egyedülálló lehetőségnek bizonyulhatnak a gyerekek családi helyzetének, hátterének felderítésére – figyelembe véve azt is, hogy a gyerek nemcsak a családi, hanem a médiából ellesett szituációkat is eljátszhatja.

Vagyis ha valami meghökkentőt, zavarba ejtőt vagy ijesztőt tapasztalunk, érdemes akár további szakemberek bevonásával utánajárni, mi az, amit valóban átélt (vagy folyamatában átélni kényszerül a kicsi), vagyis valódi élményről van-e szó, vagy titkon meglesett médiatapasztalat áll a szerepjáték hátterében.