Egy nő a messzeségből közeledett felém. Meg sem akartam ismerni, neki kellett rám szólnia, annyira beburkolóztam a fejemben alkotott világomba. Olyan régen nem találkoztunk már, mintha ezer év telt volna el az osztálytalálkozónk óta. Hogy vagy? Mi a helyzet? – kérdezte, miközben sima arcbőre gyémántként ragyogott a napfényben. Belebámultam az elégedettségtől csillogó kék szemeibe.

Elhagyatott játéknak érzem magam, aki csak addig kell a barátainak, amíg újdonságként hat, de amint jön egy szebb és csillogóbb, vagy a nagy Ő, rögtön félredobják a sarokba, és hagyják, hogy megkopjon, belekóstoljon a rozsda, miközben szépen lassan befedi az évszázados por.

Meséljem el, hogy minden egyes képpel elhal bennem valami, mikor azt látom, ő is férjhez ment, meg ő is? Mert hiába élek együtt életem szerelmével, akivel meg szeretnék öregedni, nagyon jól tudom, hogyan viszonyul a házasság kérdéséhez. Magamban keresem a hibát, miközben attól félek, nem én vagyok számára az igazi, hiszen ha így gondolná, akkor már rég megkérte volna a kezem.

Vagy azt, hogy az előző munkahelyem annyira kikészített, hogy azt hittem, várandós vagyok, mert három hónapig nem jött meg? Hogy a stressztől, a rendszeres tízen sok órás munkától, a folyamatos csesztetéstől és a nem evéstől 25–30 kg-ot felszedtem? Aminek következtében elkezdett alulműködni a pajzsmirigyem, és cukorbeteg lettem? Most pedig, hogy ne romoljon az állapotom, ne kelljen elkezdenem szurkálni magam, le kell adnom legalább 40 kilót.

Tudni szeretnéd, hogy milyen keményen küzdök saját magammal, hogy képes legyek minden áldott nap közel egy órát sportolni? Hogy szinte csak zöldségen és vízen élek azért, hogy képes legyek betartani az előírt kalóriamennyiséget? Mindemellett nem mehetek el csak úgy bárhova, mert a cukor és a fehér liszt szellemként kíséri minden mozdulatomat. Így az a legbiztonságosabb, ha az általam készített ételeket eszem. Abban legalább tudom, mi van. Az életem, a mindennapjaim rettegéssel és számolgatással telnek. Mi van, ha nem sikerül? Ha megáll a fogyás?

Tudni akarod, milyen sokszor nem tudok olyan erős lenni, mint amilyennek lennem kellene? Hogy belül apró darabokra török, amikor meglátok egy üveg Nutellát a boltban, mert eszembe juttatja, nem lesz többé születésnapi tortám, nem lesznek karácsonyi sütemények, mikuláscsokik.

Meséljem el azt is, hogy rettegek a gyerekvállalástól? Mert a helyzetemnél fogva veszélyeztetett kategóriába kerülnék, és nem tudnám megadni a kisbabámnak azokat a tápértékeket, amikre szüksége lenne a hasamban való növekedéshez. Akár örökölheti is tőlem a betegséget. Tegyem ki ennek a veszélynek? Kiver a víz, ha arra gondolok, végre sikerült elérnem az ideális testsúlyt, erre ismét meghízom, mert teherbe esek, és kezdhetem elölről az egészet. Viszont ha nem lesz gyerekem, akkor mi lesz, ha megöregedem? Ki gondoskodik rólam? Ha már a szerelmem sem lesz mellettem én leszek a fura, egyedülálló néni, akinek nincsen családja? Akiről senki nem fogja tudni, milyen volt fiatalon? Undorodom magamtól, mert így érzek.