Elképesztő sebességgel próbáltam megtalálni a Nagy Őt. Úgy voltam vele, hogy minél több pasit pörgetek, annál nagyobb az esélye, hogy végre ráakadok, de mostanra végtelenül meguntam.
Tizenhét éves koromban kezdtem randizni, visszagondolva elfog a rosszullét, hogy milyen bizarr arcokkal kerültem össze. Nem baj, minden lánynak megvan a kísérletező korszaka. Amikor rájöttem 17 évesen, hogy mekkora poén randizni, nem volt megállás. Hamar leteszteltem a vonzerőmet, és pontosan kiismertem, hogy mi válik be a legjobban számomra a terepen. Voltak olyan hetek, amikor teljesen tele volt a naptáram, de az is biztos, hogy egy hét sem telt el anélkül, hogy legalább egyszer ne kávéztam volna valamilyen random pasival.
Már visszagondolva is rettenetesen fárasztónak tűnik, de ebben az is közrejátszott, hogy gimiben, és később az első egyetemi években úgy tűnik, hogy rengeteg szabadidőm volt. Miért csináltam mindezt? Elképesztő sebességgel próbáltam megtalálni a Nagy Őt. Úgy voltam vele, hogy minél több pasival találkozom, annál nagyobb az esélye, hogy végre ráakadok arra, aki varázslatosan nem idegesít halálra már az első kávé közben.
Mivel ezzel a tempóval a 20-as éveim elejére több randin voltam túl, mint az átlagos magyar nő egész életében, bőséges tapasztalattal gyarapodtam.
Már a randi appon folytatott beszélgetés első pár sorából meg tudtam mondani, hogy van-e értelme élőben folytatni, vagy nem. A megérzéseim pontosságát mindig bizonyította, hogy ha egyszer nem hallgattam rájuk, mindig rettenetes randikba kevertem magam. Egyszer például egy – azóta már egész ismertté vált – humoristáról volt szerencsém kideríteni, hogy a magánéletben kicsit sem szórakoztató, sőt, enyhén agresszív. Több alkalommal találkoztam olyan pasikkal, akik annyira zavarban voltak, hogy remegett a kezük, és majdnem elejették a kávéscsészét.
Ahogy közelítettem a 25 éves kor felé, sőt, már 22 tájékán sem tudtam attól az érzéstől szabadulni, hogy az egész teljesen értelmetlen. Megcsömörlöttem. Belefáradtam abba, hogy tízből nyolcszor csalódás az illető, a beszélgetés nem stimulál, és nincs folytatás, vagy ha van is, akkor hamar elhal, majd minden kezdődhet elölről. Újra fel kell öltözni, meg kell csinálni a hajamat, csevegni kell, kedvesnek kell lenni, kérdezni kell. Ugyanazokat a sztorikat elmesélni magamról. Mindig ugyanaz a lemez.
Fárasztó. Egyszerűen csak meg akartam nyomni a kikapcsológombot az egészen.
Végülis semmi nem tartott vissza attól, hogy egyszerűen töröljem a profilomat, ne válaszoljak az üzenetekre, egyszerűen csak visszavonuljak és hagyjam az egészet, ahogy van. Mégsem tettem meg. Valamiért mindig adtam még egy lelkes jelentkezőnek esélyt, még egy kávé, csak egy óra munka után, aztán végre mehetek haza. Mindezt abban a reményben, hogy a következő sarkon vár rám az, akivel minden stimmel majd, és ami mégsem stimmel, az nem érdekel.
Imola történetét Király Etel írta le.
