Levél a volt feleségemnek arról, hogy milyen érzés lefegyverezve lenni a saját házadban. Milyen az, amikor a párod nem áll ki melletted. Amikor örökös második vagy annak az embernek az életében, aki nálad az első helyen szerepel.
Te mindig is apuci kicsi lánya voltál. Ezt már akkor láttam, amikor megismertelek. A barátaim szerint én voltam a hülye, hogy belementem egy olyan házasságba, ahol mindig lesz plusz egy fő. Legtöbb esetben ez az anyós szokott lenni. Nálunk az apád volt az.
Utólag már be merem vallani magamnak – és neked is –, hogy az apád jelenléte mindig feszélyezett. Hozzá hasonló tekintélyelvű, határozott emberrel még nem találkoztam. Akár azt is mondhatnám, hogy mellette kevésbé éreztem magam férfinak.
Folyamatosan azt éreztem, hogy a közelébe én megszűnök létezni.
Az elején ez csak az anyagiakra terjedt ki. Tudom, hogy sosem voltak anyagi gondjaim, hiszen jól szituált családból származok, és a szakmámban elismert munkaerő vagyok. De az apád vagyona mellett labdába se rúghattam. Emlékszem, amikor először meséltem rólad a barátaimnak! Aggódva néztek össze, hogy itt bizony lesz probléma abból, hogy milyen ajándékokkal halmozlak majd el, és hova megyünk nyaralni. Persze ezzel neked sosem volt gondod.
A pénz téged nem érdekelt – már csak amiatt sem, mert abból sosem volt hiány.
Idővel jöttem rá arra, hogy inkább az érzelmek terén nagyobb a probléma. Úgy kötődtél az apádhoz, akár egy kislány. Még ma sem tudom felfogni, hogy miért nem vagy képes szembenézni azzal, hogy a maximalizmusod mögött puszta megfelelési kényszer áll. Annyira szeretnél mindent úgy csinálni, ahogy az apád elvárja, hogy közben elfelejted, hogy felnőtt vagy, egy érett nő, szabad akarattal.
Még ma is emlékszem az arcodra, amikor először szembesítettelek ezekkel:
„Igen, zavar, hogy az apádat jobban tiszteled, mint engem!”
Csak álltál, csodálkozó tekintettel, és nem értetted, hogy miről beszélek. Még csak nem is értetted!
„Te tényleg nem veszed észre, hogy bármit tanácsolhatok neked, az én véleményem sosem fog annyit számítani, mint az apádé!?”
Hiába gyötrődtél az apád cégénél, mert utáltad a munkádat, nem tudtál kiteljesedni benne, akkor sem volt merszed kilépni onnan. Egy idő után ez már nem csak a te életedre volt hatással, mert már nem csak annyit jelentett, hogy nem volt motivációd. Hanem azt is, hogy minden feszültséget, amit nem mertél az apádnak kimutatni azt hazahoztad nekem.
Az utolsó, talán legfájdalmasabb szembesülés az volt, amikor az apád kénye-kedve szerint flörtöltél az üzlettársakkal, semmibe véve a saját férjedet.
És hogy miért írom ezt a levelet? Mert őszintén remélem, hogy egyszer lesz annyi erőd, hogy végre szembe állj ezzel a zsarnokkal. Kívánom neked, hogy merj az álmaidnak élni, és vedd észre, hogy kik az életedben azok az emberek, akik valóban önzetlen módon szeretnek téged.
Zoltán olvasói levele.
