Minden kornak megvannak a maga szokásai, a gyászt is mindenki máshogy éli meg. Egészen véletlen, hogy a fotográfia kialakulása és a viktoriánus kor egy időszakra tehető. Hogy hogy jön ez ide? Úgy, hogy a viktoriánus kori halotti fotókon folyton pörög az internet. A hivatalos nevén post-mortem fotográfiák a halottaknak állítanak emléket, gondolván: mindenkinek jár egy utolsó fotó.
A festészet kialakulása óta bevett szokás volt a halott családtagokról festményt készíttetni, de ezt csak a gazdagabbak engedhették meg maguknak. A fotográfia születésének hajnalán, a dagerrotípia feltalálása forradalmasította a portrékészítést. Sokkal olcsóbbá és egyszerűbbé vált, mint portrét rendelni a festőművészektől. Nem csoda, ha az ünnepi fotográfiarendelés hamar elterjedt a középosztályban, sőt, a szegényebbek között is.
A megrendelők felöltöztek vasárnapi ruhájukba, elmentek a műterembe, és elkészíttették a portréjukat. Akkortájt úgy vélték, a halott családtagról készült képnek is helye van a családi fotóalbumban.
Az elhunyttal való fényképezkedés szokását ma már furcsának tekintjük, de a viktoriánus időkben a halál közelsége természetesebb volt, mint manapság. A különböző betegségek miatt gyakoribb volt a korai halál és a csecsemőhalandóság is. A gyászoló családok így akartak emléket szerezni szeretteikről, sokan hittek abban, hogy a fotók magába zárják az elhunytak lelkét is. Ez a – ma már talán morbidnak tűnő – hagyomány meglehetősen gyakori volt Európában a 19. század végén, az Egyesült Államokban azonban nem rendelkezett akkora hagyománnyal. A 20. század elejére a szokás kiment a divatból.
„El kell fogadnod, hogy a test csak egy porhüvely” – egy volt boncsegéddel beszélgettünk
Az elmúlást a mai napig tabuként kezeljük, emiatt keveset tudunk azokról a foglalkozásokról, amelyek közvetlen összefüggésben állnak a halállal. Ki állapítja meg, hogy miért történt a haláleset? Hova kerül a test a halál beállta után? Lehet tárgyként kezelni egy holttestet?
A kérdéseitek mind megválaszolásra kerülnek egy korábbi cikkünkben!
Na de hogyan is készültek ezek a fotók?
Mivel a kezdeti fotográfiai technikák nem tették lehetővé a pár másodperces fotók elkészülését, ezért minden műteremben állt egy speciális szék fejtartó résszel, így a modell nyaka nem fáradt el a hosszú expozíciós idő alatt. Ezt az eszközt használták az elhunytak kitámasztásához is. A csecsemőket gyakran pólyába, kiságyba tették, vagy épp édesanyjuk fogta őket.
Ma is létezik
Lehet, hogy furcsálljuk, de még ma is vannak olyanok, akik őseinkhez hasonlóan gondolkodnak, és fotókat készíttetnek elhunyt szeretteikről.
Például 2014-ben egy fotóművész, Lindsey Natzic-Villatoro megosztott egy Facebook-bejegyzést, amelyben egy igazán szívszorító történetet mesél el. Egy házaspárról szólt, akik még születése előtt elvesztették kislányukat. A pár a történtek ellenére úgy döntött, hogy mindenképpen szeretnének fényképet a babájukról. Szeretnék megmutatni mindenkinek, hogy milyen gyönyörű is volt a lányuk. Lindsey a családtagok és a szülők búcsúja közben készítette fotóit, megörökítve ezzel az utolsó pillanatokat.
Sokszor előfordult, hogy ágyba, székbe fektették őket, mintha aludnának. Általában kedvenc tárgyaikkal pakolták körbe a testeket, ami a hétköznapi környezetüket idézi, így még élethűbbnek tűntek.
A testet a legszebb ruhákba öltöztették, és gyakran ülő pozícióba helyezték és pirosítóval kisminkelték az arcukat, hogy élethűbbnek tűnjenek.
Volt, hogy a fotósok túl sokat dolgoztak azon, hogy élőbbé varázsolják az elhunytakat. Az utolsó családi fotón például a középen álló halott lány szemgolyóit sötétre színezték. Elég félelmetes, nem?
Ezzel a hagyománnyal kapcsolatban kettős érzéseim vannak. Furcsának és morbidnak gondolom, miközben értem az szeretteinkkel való utolsó örök emlék fontosságát is. Ti mit gondoltok erről? Szavazzatok!
Forrás: Múlt-kor, Wikipedia, BBC
Ha az ember nem tud valamit megmagyarázni, akkor kezdi el emlegetni a sorsot, a szerencsét, vagy végső esetben a véletleneket.
