Emlékszem, mikor megismertelek, óva intettek tőled a barátaim és a családom is, de mit tehet az ember lánya, ha a szívének nem lehet parancsolni. Tudtam a nőkről, akinek hazudtál a nevedről, a szándékaidról és a szívedről is. Nemcsak tudtam róla, de nem egyet még ismertem is. Mégis ennek ellenére, vagy talán pont ezért, már magam sem tudom, de minden nappal jobban vonzódtam hozzád.
Eleinte eldöntöttem, hogy bármi lesz is, én nem leszek egy a strigulák közül. Te pedig sokáig, nem is mutattad jelét, hogy akarnál tőlem valamit. Ez bántotta a hiúságom, de nyugtattam magam, hogy így van ez jól, hiszen mi csak régi barátok vagyunk.
Aztán eljött az a nyári este.
Az a varázslatos éjszaka, amikor először vettem észre, hogy máshogy nézel rám. Zavart voltam és értetlen, azzal nyugtattam magam, hogy ez semmi több, csak egy nyári este és a bor, amit a barátokkal együtt ittunk.
Ellenáltam, elhúzódtam, de te nem tágítottál. Édes szavak, finom érintések és kedves gesztusok. Olyan volt mintha, csak én lennék neked, de mikor megmondtam, hogy ez nem vicces és hagyd abba, te úgy néztél rám egyetlen kósza pillanatig, hogy abba belefacsarodott a szívem. Ebben a percben, nem a nőcsábász szemével néztél rám. Nem egy „játékos” voltál, és mikor elhúzódtál, úgy éreztem, hogy sosem bocsájtom meg magamnak a ma estét.
A következő hetekben az eszem azt mondta, hogy okosan döntöttem. Mégis, amíg nem láttalak, végig rád gondoltam. Naponta többször jutottak eszembe a szavaid, a szemed, a kezed, ahogy a hátamhoz ér és a szád, ahogy felém hajolsz. Kerültem a közös társaságot, így azt sem tudtam, hogy te is ugyan így teszel. Ha kérdezték, hogy mi van velem, ilyenkor a munkára hivatkoztam vagy az iskolára.
Egészen addig, amíg nem jött el a nyár vége, és vele az este, amikor összeszedtem minden bátorságom, hogy újra találkozzunk. A kertipartira a szokottnál is tovább készültem, és ha a legjobb barátnőm nem ül az ágyamon, miközben válogatok, biztos, hogy kiborulok. Egyik ruha sem volt jó, és csúnyának érzetem magam. Magamat is meglepve, végül azt a ruhát választottam, amiben aznap voltam, amikor nem is történt semmi.
Késve érkeztünk, mikor már mindenkinek ott kellett lennie. Te mégsem voltál ott, és minden erőm kellett, hogy ne kérdezősködjek utánad. Már késő este volt, mikor a házigazda említette, hogy hetek óta nem látott. Azt mondta, hogy valami nő miatt búslakodsz. Próbáltam úgy tenni, mintha nem izgatna, de közben a szívem, a torkomban dobogott. Zavart voltam és dühös.
Mi az, hogy te a mindig magabiztos, nőfaló, mister egyéjszaka, az álompasi egy nő miatt vagy magad alatt?
Te nem lehetsz ilyen érzékeny. Téged nem viselhet meg egyetlen nő sem, különösen nem én. Nem érhetek ennyit… Szinte senkitől sem köszöntem el, csak csöndben leléptem. Mikor a taxi kilincsére tettem a kezem, még az volt a tervem, hogy hazamegyek és álomba dühöngőm magam. Mire beszálltam, már a te címed mondtam, hogy az arcodba üvölthessem, hogy mennyire nem fair, amit csinálsz. Mire az ajtódhoz értem, már azt sem tudtam, mit akarok mondani. Csak álltam az ajtóban, és nem mertem becsöngetni.
Mi bajom van? Miért vagyok itt? Miért kellett barátból valami mássá válni? Mi lesz, ha nem is én vagyok az a nő, aki miatt szomorú vagy? Úristen! Szomorú vagy, és lehet, hogy erről egyedül én tehetek?
Behunytam a szemem, olyan szorosan, hogy szinté fájt, hogy elkergessem a kétségeim. Ebben a tudatlan pillanatban, amíg az eszem magával birkózott, a szívem önállóan cselekedett: a kezem szinte magától nyomta meg a csengőt. Óráknak tűntek a pillanatok, mire ajtót nyitottál, de mikor megláttalak, azt hittem sosem fogok tudni megszólalni. Az összes gondolat egyszerre akart feltörni belőlem, de egyetlen szó sem jött ki a torkomon. Ahogy a szemedbe néztem, egyszerre szerettem volna sírni és nevetni. Üvölteni veled és a nyakadba borulni, de nem tettem semmit, csak néztelek, és te ugyan olyan zavartnak tűntél, mint én.
„Szia! Hát te mit keresel itt ilyen későn?”
Te törted meg a csendet, és ezért hálás voltam, de semmi sem jutott eszembe, csak zavartan annyit mondtam:
„Mi ez az egész? Miért bujkálsz?”
Amint kimondtam, meg is bántam, de már nem volt visszaút. Egyszerre tűntél zaklatottnak, meglepettnek, és ahogy félrenéztél, egy pillanatig úgy érzetem zavarban is vagy. Miattam? Hiszen olyan régóta ismerjük egymást! Te, aki mindig magabiztos és eltökélt vagy. Aki mindig tudja, mit akar és hogyan szerezze meg. Most itt állsz előttem, és olyan más vagy, mintha most látnálak először.
„Szégyellem magam.”
Ez a két rövid szó úgy hatott rám, mintha a világ a feje tetejére állt volna.
„Miért?”
A kérdés teljesen ösztönösen bukott ki belőlem, és a mozdulat, ahogy közelebb léptem, az is az ész helyett, az ösztönök munkája volt. Nem tudtam miért, de közelebb akartam kerülni hozzád. Hallani szerettem volna minden szavad, érezni az illatod, belenézni a szemedbe.
„Mért te más vagy.”
Meglepő határozottsággal nézel a szemembe, miközben ezt mondod. Én pedig, egy olyan oldalad látom most, amit nem látott előttem még egyetlen nő sem. Ugyanolyan vagy, de valahogy őszintébb. Érzem, ahogy zavarba jövök, de közben a szívem boldogan dobog. A következő lépést már te teszed meg. A köztünk lévő távolság most olyan kicsi, hogy érzem a leheleted az arcomon. A kezed csak lágyan érinti meg az enyémet, és én már nem akarom elhúzni. Az érintésed és a közelséged idegenül is ismerős érzéssel tölt el. Beleborzongok a közelségedbe, és már nem beszélni szeretnék. A szádat nézem, hogy megjelenik-e az az ismerős mosoly, amit már annyiszor láttam, mikor más nőknél tudtad, hogy kívánnak, és célba értél.
Te mégsem mosolyogsz, csak lassan felém hajolsz. Istenem, hiszen te félsz. Félsz megcsókolni, pedig érezned kell, hogy vágyom rád. Lassan csukom le a szemem és előrehajolok, hogy áthidaljam a távolság utolsó pár centijét. Mikor az ajkunk összeér, a libabőr végigfut a gerincem mentén és tarkómon. Kezeid most minden tétovaság nélkül fonod körém, és olyan szorosan ölelsz, hogy azt érzem eggyé válunk.
Mikor szétválunk, már nem a nőcsábászt látom, nem az örök rosszfiút, aki törött női szíveket és összegyűrt lepedőket hagy csak maga után. Férfiként állsz előttem, aki tudja, hogy mit akar, és én nőként, aki ugyan azt akartja. Nem tudom, hogy mit hoz a holnap, de abban biztos vagyok, hogy nem változhatunk meg csak úgy maguntól. De megváltozhatunk valakiért, és te értem megteszed, mert más, ha annak a kezét fogod és azt csókolod, akit igazán szeretsz.
