Vannak sokgyerekes családok és vannak egygyerekes családok is. A miénk is ilyen, mert így döntöttünk és kész. Ugyanolyan család, mint bármelyik másik.
Mikor Zalán megszületett, még alig volt időnk legalább az alap szülői feladatokba beleszokni, a rokonok már az első babalátogatások alkalmával afelől kezdtek puhatolózni, hogy mik a terveink a továbbiakban, mikorra tervezzük a következőt. Én örültem, hogy élek, és úgy látszik, a gyereket is sikerül életben tartanunk, így poénra vettem az ilyen megjegyzéseket, és továbbléptem.
Az évek persze repültek, főleg az alvásmentes éjszakák, és később a totyogó Zalán után szaladgálós nappalok mellett. Mire négy éves lett, és megtanult egyedül felöltözni, és már el tudta mondani szépen, sikítás nélkül, hogy pontosan mit is szeretne, éreztem először úgy, hogy fellélegeztem annyira, hogy elgondolkozzak azon, milyen lenne még egy gyerek.
Talán szerencsésnek mondhatom magam, mivel Péter, a férjem (aki szintén egyetlen gyerek) az évek során végig megmaradt az én hullámhosszomon, és érzékelte, milyen élmény számomra a gyermekgondozással töltött idő, akkor is, ha ő legtöbbször távol volt a munkahelyén. Végül teljesen természetesen alakult ki közöttünk az egyetértés, hogy mindketten jól érezzük magunkat családunk hármas dinamikájában és nem szeretnénk rajta változtatni.
Szeretjük, hogy mindenkinek elég figyelem jut, beleértve Zalánt és egymást is. Szeretünk hármasban kirándulni hétvégén és beülni valahova egy kávéra. Élvezzük azt, amilyen a családunk jelenleg, ami nem jelenti azt, hogy később ne gondolhatnánk máshogy, de az is lehet, hogy így maradunk.
És mi lesz Zalánnal? Gonosz, önző szülők vagyunk, amiért nem „adunk neki kistestvért”, hiszen így szomorú gyerekkora, magányos felnőttkora lesz és még a CSOK-ról is lecsúsztunk?
Való igaz, hogy ha otthon vagyunk, nincs egyből egy játszótársa, nem úszom meg a délutánokat azzal, hogy kiengedem az udvarra játszani, mintha ketten lennének, de ez óvodai játékkal, egy-két extra programmal, áthívott barátokkal ellensúlyozható és azzal sincs problémám, ha én ülök le vele játszani vagy kézműveskedni. A kívülállók aggodalmát is túlzónak érzem, hiszen a saját szememmel látom, hogy Péter hiába egyke, nem magányos, van felesége, gyereke, apja, anyja, unokatestvérei, sőt barátai is, és ezeknek a személyeknek a java idős koráig elkíséri majd.
Nem teljesen értem, hogy hogyan terjedt el az a vélekedés, hogy egyedüli gyereknek lenni a családban a legszomorúbb dolog, ami valakivel történhet. Szerintem az idealisztikus elképzelések és a társadalmi elvárások hajszolása helyett sokkal jobb lenne mindenkinek, ha őszintén elgondolkoznánk azon, hogy mit is szeretnénk igazából és mi a legjobb a családunknak.
Fruzsina történetét Király Etel jegyezte le.
