Csúfoltak engem már anorexiásnak, négymellűnek, abnormálisnak, kórosan soványnak. A gyerekek és a felnőttek változatos diagnózisokat aggattak rám, közben közel sem ez volt a bajom sohasem.
Édesanyám egyéves koromban fedezte fel, hogy valami nem stimmel velem, az alsó bordáim egyre jobban kiálltak. Hiába ment orvosról orvosra, olyan tanácsokat kapott, amelyek nem sokat segítettek. Az évek múlásával a szegycsontom is fokozatosan behorpadt. Hiába jártam sportolni, hiába úsztam, semmit nem segített a helyzeten.
A deformálódás egyre látványosabb lett.
Az orvosok végül közölték anyukámmal, hogy ez bizony tölcsérmellkas (más néven susztermell). 1% az esélye, hogy valakinél kialakuljon. Miatta a szegycsont középső és alsó része, továbbá a hozzá csatlakozó bordaporcok besüppednek a mellüreg felé. Egy orvosi oldal így ír róla: „Ezek a gyerekek általában kifejezetten vékonyak, vállaik előreesnek, törzsük előredől, és általában a gerinc háti szakaszán nagyobb mértékű görbület látható.”
Hát ez lennék én, a megoldás pedig egy műtét.
Ráadásul elég fájdalmasnak hangzó beavatkozás. Kétoldalt felvágják a mellkast, a szegycsont alá behelyeznek egy titánlemezt, amely kiemeli a szegycsontot a megfelelő pozícióba. Majd egy év múlva újra felvágnak, és kiszedik a lemezt. Olyan, mint egy fogszabályzó, csak a bordáknak. Anyukám viszont féltett engem, kicsi, nyeszlett kislány voltam, nem akarta, hogy ezen átessek. Két nyaram is ráment volna gyerekként, hogy a kórházban fekszem, a versenysportot pedig elfelejthettem volna arra az időre. Én pedig a hegektől féltem, nem akartam két heget is mellkasomra.
Szerencsére nem voltam életveszélyben, mert annyira nem voltam horpadt, hogy a csont a szívemet vagy a tüdőmet jelentősen nyomja. Igaz, ahogy nőttem, egyre nehezebben futottam és úsztam. Főleg a vízben éreztem a nyomást, hogy hihetetlenül hamar kifulladok, mert nincs helye tágulni a tüdőmnek. Ilyenkor úgy kapkodtam a levegőt, mint a partra vetett hal. Nem azt mondom, hogy hivatásos sportoló lettem volna, ha ez nincs, de idővel egyre nehezebbé tette, hogy tovább űzzek bizonyos sportágakat.
„Ha többet ennél, akkor nem látszódna…”
Általános iskolában persze a gyerekek nem kíméltek. Előszeretettel hozták fel, hogy valami nem stimmel velem. A tesiöltözőben az egyik lány közölte, hogy anorexiás vagyok, azért áll ki a bordám ennyire. Mások – mintha cirkuszban lennénk -, arra kértek, hogy még jobban húzzam be a hasam, hiszen olyankor egészen rémisztően látszódtak a csontjaim.
Amikor serdülni kezdtem, akkor szembesültem egy újabb furcsasággal. Ha nem volt rajtam melltartó, a melleim ugyanakkorák voltak, mint a bordáim. Többször is megkaptam, hogy: „Na, mi van? Négy melled van?” A melltartó ugyan a horpadást takarta, és kicsit kompenzálta is a bordákat, de épphogy. Azóta is csak push-upos melltartókat hordok, hogy az arányok eltereljék a tekinteteket.
A gimnáziumban már egészen jól tudtam a helyzetet rejteni, hála a ruháimnak, és csak fürdőruhában buktam le a többiek előtt. A kötelező iskolai úszáson elmagyaráztam a lányoknak az osztályból, és megértették. Már nem piszkáltak vele. Ha barátokkal mentünk strandolni, mindig előre elmondtam, hogy elkerüljem a furcsa tekinteteket, és ne nekik legyen kellemetlen rákérdezni.
Csak akkor volt baj, ha valamiért benyomódtak.
Egyszer szinte pánikrohamszerű félelem tört rám, amikor valaki erősebben megölelt viccből, és jól megszorongatott, addig szinte ismeretlen feszítő fájdalmat éreztem a mellkasomban.
Egyedül még a szalagavatón szenvedtem kutyamód, mert a nagy fehér ruha fűzős volt, és borzalmas érzés volt, ahogy benyomódtak a bordáim a testembe. Mire sok-sok évvel később az esküvőmön ismét szembesültem a fűzővel, már felkészültem előre az élményre, bár továbbra sem volt kellemes.
Furcsamód, azon nem aggódtam, hogy a fiúk majd mit fognak hozzá szólni, amikor oda kerül a sor, hogy le kell vennem a ruháimat. Szinte az összes megnyugtatott, hogy így is gyönyörű vagyok, őket nem zavarja, ez tesz különlegessé. Volt olyan is, aki ilyenkor, ha a bordáimon aggódtam, egy-egy puszit nyomott rájuk, hogy megmutassa, mennyire nem számítanak.
„10/9-es lennél, ha nem lenne a mellkasod. Így csak egy 7-es vagy testre.”
Egyedül egy valaki bántott meg, és ez a megjegyzés sokáig rettenetesen esett. Még gimnáziumban jártam egy sráccal, ő jó pár évvel idősebb volt nálam, de igazán lehetett volna annyi tisztesség benne, hogy ilyet nem mond egy kamaszlánynak. Köztudott, hogy ők általában nem jönnek ki túlzottan jól a testükkel. De az ember amúgy sem akar ilyeneket hallani az elméletileg szerelmétől.
Amikor megkérdezték tőlem, hogy mi az az egy dolog, amelyet megváltoztatnék magamon, mindig a mellkasomat mondtam.
Mindig is úgy éreztem, hogy a testem szinte tökéletes lehetne a horpadásom és a kiálló bordáim nélkül. Kit érdekel, hogy kicsik a melleim? Nem is lennének feltűnőek, ha nem akkorák lennének, mint az alsó bordák. Ebből jöttem rá, hogy nem is igazán a mélyedés, inkább a fránya kitüremkedő púpok zavarnak. Még felnőttként is néha kiborulok azon, hogy találok egy gyönyörű ruhát a boltban, és mindenhol illene rám, ám amikor megpróbálom felhúzni a cipzárt, a bordáim környékén elakadok, és nem tudom tovább rángatni; vagy abban a magasságban pattannak le a gombok a ruháról a folyamatos feszülés miatt.
Hiába karcsú az alakom, ha nem tudok teljesen rám passzolót találni, hiszen másoknak ott nincs szükség extra helyre!
Ilyenkor persze elszégyellem magam, hogy ezen képes vagyok sírni. Hiába vigasztal a férjem, hogy buta vagyok, így is nagyon csinos az alakom. Az a fránya cipzár még mindig arra emlékeztet, hogy torz a testem. Csak hát, míg más leadhat plusz kilókat, hogy beleférjen egy ruhába, én nem tudok ennél is jobban összemenni.
Különös élmény volt rádöbbenem, hogy az egyik ismerősömnek is ilyen problémája volt, de őt megoperálták még kamaszkorában. Fiú létére persze ez neki kevésbé volt hiúság kérdése, hanem valóban már egészségügyi kockázatot jelentett a tölcsérmellkas. Elmesélte, hogy az első műtét után két hétig feküdt az ágyban, és alig tudott moccanni. Akkor tudtam meg, hogy a lemez nem lassan nyomja ki a bordákat, hanem egyből.
„Az ellenségemnek nem kívánnám azt a fájdalmat.”
Majd lassan felépült, megszokta, hogy ott van benne a lemez, elkezdett edzeni rá, mindent megtett, hogy erősödjön. Amikor kivették, az első műtéthez képest meglepően gyorsan talpra állt pár nap alatt.
Felnőtt fejjel mostanában néha eszembe jut, hogy talán jó lett volna időben túlesni ezen, mennyi kellemetlen élménytől megkímélhettem volna magamat. A napokban utánanéztem, és egy sebész arról nyilatkozott, hogy a csontosodási folyamat legkésőbb 25 éves korban fejeződik be, addig lehet jól korrigálni ezt.
Szóval elkéstem: hamarosan betöltöm a 28-at.
Igazából lehet, hogy csak a szám jár, most sem biztos, hogy lenne merszem egy ilyen fájdalmas operációhoz. Nem azt mondom, hogy nem lehet vele élni, ráadásul nekem szerencsém volt, mert nem életmentő műtét lett volna, annyira nem nyomja a tüdőmet vagy a szívemet, mint másoknak. Pusztán csak esztétikai kérdés. Igaz, a szívultrahangnál egy bizonyos szögből nem tudnak megvizsgálni, mert nem férnek oda a bordám hegyétől. Csak nem lesz gond abban a kis szegletben!
Közben megtanultam elfogadni magamat, megszoktam, hogy folyamatosan furán behúzva tartom a hasamat, hogy a két hegyes borda közötti részt izommal töltsem ki. Tudom, hogy milyen ruhák takarják el, melyek hangsúlyozzák ki. Már csak egy dolog zavar: mi van, ha öröklik tőlem a gyerekeim?
Klári történetét Fenyvesi Mira dolgozta fel.
