Egy óra hosszú idő. Miden anya tudja ezt, főleg, ha nincs MIVEL eltölteni azt. Ha csak figyelni lehet. Nézni a gyereket, amint ott túr. Meg izeg-mozog. Szaladgál. Felmászik meg leugrik. Aztán újra mászik, dömpert tologat. Kavicsokat szed – „Fúj az kutyaszar ne vedd a szádba Olika…menjünk már…."

Forrás:

pixabay

Az idő ólomlábakon halad. Mert nincs mit csinálni, uncsi az egész.

Hideg van, fúj a szél…. Te jó ég, milyen egyhangú ez a délelőtt, de majd otthon jó lesz. A jó melegben. Hazafelé beugrok majd a pékhez. A gyerek kap kakaóscsigát, jó lesz ebédre, én meg veszek egy finom kávét elvitelre. A gondolat egy pár percre felvillanyozta, de aztán újra erőt vett rajta az unalom.

Csak a gyerek érezte jól magát. Egészen belefeledkezett a játékba. Homokból épített szörnyvárat. Szörnykatonákat gyúrt, meg szörnylényeket. Harcoltak egymással. Puff-puff-puff. Kész csata alakult ki. Dörögtek a homokágyúk, csattogtak a homokkardok. Hol a katonák, hol a szörnyek álltak nyerésre. De jaj, felrobbant a vár, szerteszét repült a homokbirodalom, a szörnyek kezére került a királylány…. jajjajaj…. jajongott…. viszik a szörnyek a királylányt –  visított a kisfiú…….szállt a homok.

És akkor felpattant az anyuka – „Elég volt, hallod? Csupa homok itt minden. Mit csinálsz? Normális vagy? Hogy nézel ki? Mit gondolsz, ki mossa ki ezt a sok szart a ruhádból? Most nézd meg a kezed? Kész mocsok! Hogy eszed így meg az úton az ebéded?”

Azzal kirángatta a gyereket a homokozóból. Messzire a csodás szörnyvártól, a hős katonáktól, a szörnyalakoktól, akik épp nyerésre álltak. El a fantáziavilágtól, a kreativitástól, a megoldáskereséstől, a bátorságtól, a rendszerépítéstől, a tervezéstől, a logikus gondolkodástól, az alkotástól, az újrakezdéstől, a lelkesedéstől. Az igazi játéktól.

De a gyerek sírt, maradni akart.

"Na, gyere már"…… mondta végül az anya. "Ha hazamegyünk, kicsit odaadom, játszhatsz a telefonommal."