Örökre hálás leszek a szüleimnek azért, hogy a legjobb tudásuk szerint felneveltek és megadták a hátteret, hogy sikeres lehessek. Azt viszont soha nem fogom elfelejteni, hogy soha nem fordulhattam hozzájuk semmivel, mert mindig kinevettek vagy megaláztak miatta.
Nem szakítottam meg velük a kapcsolatot, pár havonta találkozunk, a családi ünnepek is mindig jó hangulatban telnek el, de nem azért, mert olyan jókat beszélgetnénk. Legalábbis az életemről egészen biztosan nem szoktunk. És ezt már megszoktam, sőt, inkább megtanultam, hogy jobb, ha nem hozom fel, mert csak megbántanak, vagy egyáltalán nem érdekli őket.
Nekem örök emlék, nekik semmiség
Gyerekkoromban igazi örökmozgó voltam, aminek szerintem örültek a szüleim, elvégre kertes házban laktunk, az azért van, hogy rohangáljanak benne. Azzal viszont hiába mentem hozzájuk, hogy mit építettem, készítettem, soha nem izgatta őket. Felnőttek, gondoltam én, nekik nincs idejük ilyesmikre.
Aztán, amikor nagyobb lettem, elkezdett beszippantani a számítógép. Lenyűgözött, hogy mennyi mindent lehet rajta csinálni, rajzolni, írni, játszani. Természetesen ezekből semmire nem tanítottak meg a szüleim. Magamtól kitaláltam, hogy hogyan kell kinyomtatni valamit, amit rajzoltam? A gép nem arra van, ne pazaroljam a papírt. Sikerült feltelepítsek egy játékot? A videojáték butaság, menjek csináljak valami hasznosat.
Semmi nem érdekelte őket, csak a tanulmányaim. Az volt az egyetlen dolog, amiről kérdeztek. Az életemről, barátaimról sosem, ha pedig magamtól meséltem, oda se figyeltek.
Jött a kamaszkor
Általános iskolásként még próbáltam nyitni feléjük, de a gimi alatt rájöttem, hogy fölösleges. Amikor elkezdtem felfedezni a zenei műfajokat, és megmutattam nekik, a válasz mindig így nézett ki: ”Ez zaj, butaság, káromkodás, hallgassak igazi zenét.”
Egyre inkább a hobbim lett a számítógép, nemcsak játszottam rajta, hanem kísérleteztem grafikus és zenekészítő programokkal. Természetesen akármit csináltam, az baromság volt, haszontalan. Ha megtudták volna, hogy a zsebpénzem egy részét World of Warcraft előfizetésre költöm, az egészet elvették volna, szóval azt is eltitkoltam előlük.
Jó, hogy nem hallgattam rájuk
Azt se mondtam el nekik, hogy önszorgalomból megtanultam programozni, ahogy azt sem, hogy informatikai egyetemre akarok menni. Csak az volt a lényeg, hogy tanuljak tovább, a jegyek jók voltak, nem számított más. Persze az informatikába nehezen törődtek bele, de mint mondtam, nem rossz emberek, és végső soron támogattak.
Csak sosem érzelmileg. Ha rajtuk múlt volna, akkor minden szenvedélyemet, ami motivált abban, hogy egy most jól fizető karriert válasszak, abbahagytam volna. Mert ostobaság volt minden, amiben örömömet leltem. Örülök, hogy nem hallgattam rájuk, és mindemellett tudom, hogy nem gondoltak bele, hogy mit tesznek. Ettől függetlenül már nem tudok előttük megnyílni, és nem is akarok.
A magam ura vagyok
Most, hogy felnőtt vagyok, már lehet nem szólnának le azért, mert még mindig a videojáték az egyik hobbim, hogy a párommal a társasjáték a közös szenvedélyünk, hogy mennyit költöttem biciklizésre és síelésre. De tudom, hogy nem értenék meg, inkább csendben rosszallanák és elítélnék.
Szóval inkább csak annyit mondok, hogy minden jó a munkában, megvagyunk a barátnőmmel, és igen, valamikor el is veszem feleségül. Ennek már őszintén örülnek, ezek megfoghatóak nekik, ezeket ők is sikernek érzik, és tényleg boldogok, hogy tudják, hogy jó az életem. Ezért nem is haragszom rájuk, csak sajnálom, mert ennél sokkal mélyebb lehetne kapcsolatunk.
