Csodás az életem. Pasi, gyerek, minden stimmel. Valami mégis ott motoszkál a fejemben és attól félek, hogy tönkreteszi az életemet.
Akármerre nézek, mindenhol azt látom, hogy az ember anyja egyenlő a legjobb barátjával. A filmekben mindig az édesanyját hívja fel legelőször a hősnő, aki kiáll mellette és segít megoldani a problémáit. Az én életemben sosem ez volt a helyzet, amikor ugyanis valós segítségre lett volna szükségem, anyám nem volt sehol.
Szeretem anyámat, ezt nem is akarom megmásítani. Mindig jól gondoskodott rólunk, az öt gyerekről, semmiben nem szenvedtünk hiányt, még akkor sem, amikor főállásban dolgozott. Mindenre volt ideje, visszatekintve fogalmam sincs hogy csinálta, de megcsinálta. Nem volt valami hatalmas nagy karrierje, de dolgozni szeretett volna, és munkába is állt, pedig meg lett volna rá a lehetősége, hogy háztartásbeli legyen.
Amikor gyerekkoromban először megrendült a hitem anyám jóságában, 10 éves voltam.
Egy nap a szüleim bejelentették, hogy útjaik elválnak, mert anyu így döntött. Mivel öten vagyunk testvérek, egyik szülő sem tudott volna mindannyiunkat teljes időben bevállalni, így feloszlottunk, és egy hétig itt voltunk, a másik héten ott. Ezzel még semmi gond nem volt, a körülményekhez képest jó megoldás volt, mindenki viszonylag gyakran találkozott egymással és szüleinkkel is.
Az egész talán anyánknak volt a legjobb, aki valósággal kivirult. Új kapcsolat, új lakás, új környezet, új élet. Visszatekintve jöttem csak rá, hogy mennyire az újdonság erejéből táplálkozott, ebből vette az energiát. Ez akkor kezdett feltűnni, amikor már tizenhat éves voltam, pár tesóm már kirepült és a legkisebb is önálló volt már. Anya megint elkezdte úgy érezni, hogy valami új kell, valami kaland.
Kitalálta, hogy Németországban szeretne szállodai dolgozóként új életet kezdeni, amire a pénzügyei nyújtották a tökéletes magyarázatot. Mi nem repestünk az ötletért, iskolába jártunk, barátaink voltak, így egyedül vágott bele, mi pedig, akik még otthon laktunk, mentünk apánkhoz.
Évekig alig láttuk anyát, de ment tovább az élet. Elkezdtem egyetemre járni, aztán szakot váltottam, megesik. Szerelmes lettem, és nekem is gyerekem lett. Hihetetlenül szerencsésnek tartom magam, minden szuper az életemben, de mostanában mégis valamiért az az érzésem, hogy valami hiányzik. Hiányzik a korábbi életem, a bulik a kalandok, az izgalom, még akkor is, ha szeretem a kisfiamat és a páromat.
Nem bírok szabadulni ettől a viszketéstől.
Aztán egyszer csak összeállt a kép. Kezd kibújni belőlem anyám természete. Ledermedtem: mi van, ha én is olyan nyughatatlan vagyok, és soha sehol nem lesz jó pár évnél tovább? Mi van, ha én is egész életemben hajkurászni fogok valamit, amiről azt sem tudom, hogy mi az, és közben mindenkit magam mögött hagyok, aki csak számít? Nem tudom, hogy tényleg ez vár-e rám, és át tudom-e írni a sorsomat.
Merci történetét Király Etel írta le.
