Randira, pláne első randira menni már önmagában is stresszes, ami előtt ezeregy kérdés gyötri az embert: „Mit vegyek fel? Mi van, ha nem lesz témánk? Mi lesz, ha máshogy néz ki, mint a képein?” Ez még mind hagyján, hiszen csak lesz valahogy, de mi a válasz a kérdésre, hogy vajon kinek kellene fizetnie?
Pár évtizeddel ezelőttig nem is lett volna kérdés, hogy a fizetés bizony a férfi dolga, és meg sem fordult volna a fejünkben, hogy felesezést ajánlgassunk, azonban a tény, hogy ma már a nők túlnyomó többsége is dolgozik, és (többé-kevésbé) azonos lehetőségekkel bír, mint a férfiak, valamint bizonyos eszmék térnyerése felülírta a tradicionális hozzáállást. Miért kellene azonban azt gondolnunk, hogy elavult hagyni, hogy a férfi fizessen?
Feministának, vagy önálló, határozott nőnek lenni, és egyszerre hagyni, hogy a randi partnerünk fizessen, az kizárja egymást?
Eláruljuk: egyáltalán nem. Első, második, vagy akárhányadik randira menni valószínűleg nem egy több millió forintos tétel, – hacsak nem egy hawaii-i kiruccanást tekint randevúnak az ember – ezáltal görcsösen ragaszkodni a felezéshez, egyszerűen szükségtelen. Ezen az igencsak gyakorlati szemponton kívül még számos érv szól amellett, hogy engedjük a férfit fizetni, például, hogy általában ő a találka kezdeményezője, ezáltal vállalja a szükséges „áldozatokat” azért, hogy láthassa az invitált félt. Természetesen ettől eltérő esetben, vagyis, ha a nő kezdeményez, akkor már illik felajánlani a fizetést, de azért valljuk be, nőként randit kezdeményezni, még igazán nagy kilépésnek érződik a komfortzónából sokunk számára, így nem is mondható gyakorinak.
„Egyenlőség van, akkor mindenki fizesse a sajátját” – jön sokszor a nem kicsit passzív agresszív, de amúgy valójában megalapozatlan válasz.
A nők az idők kezdete óta a gyengébb, kevesebb lehetősséggel bíró, elnyomottabb szerepben tetszelegtek, ami a XXI. századra sokat változott, ez azonban nem változtat bizonyos beidegződéseken, nem tudatos előítéleteken, vagy ki nem mondott hátrányokon, amikben nőként a mai napig részesülünk. Megengedni, hogy egy férfi párezer forintos áldozatot hozzon, nem antifeminista, sem nem tesz aranyásóvá – legyünk őszinték, hogy még egy igen finom vacsi ára sem nevezhető aranyértékűnek.
Ha pedig feltétlen az egyenlőség címszaván szeretnénk rávenni a nőket, hogy fizessék ki a gintonikukat, akkor viszont a férfitársadalom is szembenézhet a csúf igazsággal, hogy a házimunka-gyereknevelés-főzés, és egyéb láthatatlan, de rengeteg munkával járó feladatok túlnyomó részben a nőkre hárulnak: ha a fizetés az ő feladatuk, hiszen ugyanúgy tanulhatnak, dolgozhatnak, meg hát még egyenlő jogokat is akarnak, akkor viszont férfiként se legyen nehézkes vacsorát főzni, vagy neadjisten pelenkát cserélni.
