Első bulik, kilógás, közös balhék, első pasizások és még ezernyi dolog, amit közösen, vagy legalábbis egymást részletekbe menően beavatva éltünk meg, na, meg valószínűleg olyan dolgokat is tudunk egymásról, amiket nem szívesen osztanánk meg bárki mással, de magunk közt mégis olyan természetes beszélni róla. Mi négyen lányok, a szüleink által csak oly sokszor „csajbandaként” emlegetett négyesfogat, aztán tényleg elválaszthatatlanok voltunk, és naivan azt is hittük, hogy ez mindig így lesz.

Az egyetem kezdetével még semmi extra változás nem történt, mindannyian különböző szakokra mentünk, így a közös tanulásoknak vége szakadt, de ettől még minden héten több estét is együtt töltöttünk, ment az anyáink óvó tekintete híján sokkal szabadabb a bulizgatás. Az első év második szemeszterében azonban valami olyan történt, amit sosem gondoltam, hogy valaha ekkora csalódással tölt majd el: az egyik barátnőm szerelmes lett.

De hát ez tök jó, nem? Hát, eleinte mi is azt hittük, azonban amikor Viki, a szóban forgó barátnőm szemei már csak akkor csillantak fel rajongásról, és őszinte szerelemről árulkodva, amikor szíve választottja volt a téma, akkor igencsak elkezdtünk aggódni. Nem érdekelte már, hogy hova megyünk a hétvégén, mert ha el is jött, biztosan csak a telefonját leste sóvárogva, majd korán le is lépett, nehogy magányos maradjon a szőke herceg. Nem voltak már négyes kilengések, mert egyikünk vakítóan rózsaszín ködben úszott, és a finom (vagy olykor egészen egyenes) utalgatásaink nem bizonyultak elégnek, hogy visszarántsák a földre.

Forrás: Canva

Egy idő után aztán megszoktuk, meg hát mit is lehet tenni, legyen boldog, hiába hiányoljuk a mindenre kapható, őrült csajt, aki addigra már szívesebben töltötte az estéket filmezéssel a barátja társaságában. Ugyan mi hárman is randizgattunk, valahogy mindig sikerült elszerencsétlenkedni, ha megtetszett valaki, de ez sosem volt baj – mindig ott volt nekünk a másik két lány, hogy feledtesse a csalódásokat.

Nem kicsit fagyott le a mosoly az arcomról, amikor a számomra mindent jelentő két másik lány közül az egyik elkezdte kicsit túl sokat emlegette ugyanazt a férfinevet.

Azt a srácot, aki annyira „kedves és helyes”, és akivel aztán szép lassan egy párrá is váltak. Ugyan megtette, ami tőle tellett, hogy ugyanolyan barát legyen számunkra, mint előtte, hiszen tudta, milyen mikor az ember hoppon marad, már ez sem volt a régi: lassanként már kevesebbszer tudott csatlakozni péntekenként, plusz a válaszaira is (jóval) többet kellett várni öt percnél.

Bár örülök, hogy a közeli barátaim boldogok, és olyan férfiakat találtak, akik valóban szeretik őket, az örömöm nem felhőtlen – nem tudok nem fájó szívvel visszagondolni azokra az időkre, amikor csak mi voltunk négyen, amikor még egyik lány sem beszélt úgy a hétvégéjéről, hogy „mi most pizzát fogunk sütni”, mert nem volt „mi”, csak „én”, vagy amikor még együtt cikiztük ki a villamoson nyáladzó párokat.

Önző vagyok, ha visszasírom azokat az időket?