Mindig éles a vita néhány szülő között, ha a gyerekek komfortzónájáról van szó. Mikor és mennyire szabad őket kilökni belőle? Segít a gyermek fejlődésében, ha bizonyos szituációkba kényszerítik? Nehéz megtalálni az arany középutat, de nem lehetetlen.
Fontos a gyerekek fejlődése szempontjából, hogy mikor és mennyire tolja ki a szülő abból a kényelmes burokból, amiben van. Ezek lehetnek apró, mindennapi dolgok, de akár olyan helyzetek is, mint a Mikulással való találkozás, vagy egy fellépés.
A legtöbb esetben kétféle szülővel találkozom:
Az egyik folyamatosan arra törekszik, hogy a gyerek minden új dolgot kipróbáljon. Nem gátolja tervét az sem, ha a gyerek keservesen sír, és láthatóan retteg az előtte álló személytől, vagy feladattól. Úgy véli, hogy ezzel megtanítja az életre, hiszen az sem mindig kényelmes, nem azt adja, amire mindig számítunk. Szerinte ezek a lökések erősítik a gyermek jellemét, és később könnyebben tud majd szembenézni valós problémákkal.
Ezzel ellentétben vannak olyan szülők, akik minden lehetséges kellemetlenségtől és traumától próbálják óvni a gyereküket. Ha egy minimális ellenállást tanúsít a kicsi, rögtön visszahúzzák a biztonságot jelentő buborékba, mivel úgy érzik, csemetéjük még nem áll készen szembenézni az adott feladattal.
De kinek van igaza?
Természetesen nem ezekben a szélsőségekben rejlik a válasz. Igaz, hogy a fejlődésük során pozitív hatása lehet annak, ha bizonyos helyzetekben feszegetjük a határokat, de ha azokat túl nagy mértékben, és túl nagy sebességgel törik át, mély nyomot hagyhat. Nem szabad minden nehezebb helyzetben ezek közé a határok közé szorítani, mivel a későbbiekben sokkal bonyolultabb lesz majd számára érvényesülni.
Hogyan érhetjük el, hogy ne legyen trauma a komfortzóna elhagyása?
Beszélgessünk. Rendkívül sok mindent megért egy kisgyermek is, ha megfelelően magyarázzuk el neki. Ha egy olyan dologra készülünk, amivel még nem találkozott, és valószínűleg kényelmetlen lesz számára a helyzet, készítsük fel arra, mi fog történni. Ebben az esetben tudni fogja, nem büntetésből, vagy rossz szándékból került bele egy szituációba. Az is nagy segítség lehet, ha minél több feladatot adunk a számára, ami elsőre talán ijesztőnek tűnik neki, de ha rutinná válik, akkor a későbbiekben könnyebben boldogulhat a rá váró problémákkal.
Gyerekként magamnak kellett kitakarítani a saját szobámat, elmosogatni ebéd után, de sokszor segítettem a főzésnél vagy éppen bevásárlólistával boltba menni. Utóbbi ijesztő volt, hiszen nem teljesen voltam tisztában a pénz értékével, de édesanyám mindent elmagyarázott és a boltosok is örömmel segítettek nekem. Nem féltem az idegenektől, de távolságot tartottam a gyanús alakoktól. Nem okozott problémát a Mikulással való találkozás, vagy egy nagyobb fellépés, mert apránként mindig kellett valami olyat csinálnom, ami elsőre félelmetesnek tűnt, de mindig pozitív visszajelzést kaptam, ha elvégeztem a küldetésem. Visszatekintve pedig hálás vagyok azokért a “lökésekért”, amiket kaptam, mert ezeknek köszönhetően érettebb voltam a korosztályomnál. Voltak, akik még iskolában is féltek egyedül boltba menni, míg én akkora már nevetve adtam fel csekket a postán.
Nem vitatom, hogy minden gyerek más, így különböző tempóban kell haladni a rájuk bízott feladatokkal, de úgy gondolom óriási segítség, ha egy szerető családi közegben kapja azt a hátszelet, ami átrepíti a kényelmes határokon. Ti emlékeztek, hogy a szüleitek hogyan kezelték a komfortzónátokat?
