A barátommal másfél éve vagyunk együtt, és bár nem most azonnal szeretnénk gyereket vállalni, ennyi idő alatt már többször is szóba került a dolog, legtöbbször csak viccelődve, elképzelve, hogy mi lenne, ha lenne egy kisbabánk. Az ilyen, félig komoly beszélgetések során vettem apránként észre, hogy Zoli, annak ellenére, hogy teljes mellszélességgel kiáll az elképzelés mellett, hogy mindenképp szeretne gyereket egy nap, valójában nem igazán tudja, mivel is jár a valóságban az, ha valaki erre a feladatra vállalkozik. Amikor a témára terelődik a szó, és kifejtem az aggodalmaimat, gyakran tesz olyan megjegyzéseket, hogy “minden rendben lesz”, ahelyett, hogy például biztosítana arról, hogy mindenben segíteni fog, és nem maradok magamra halálosan kimerülten, depressziósan egy újszülöttel, vagy egy kisgyerekkel, amíg ő elsasszézik az irodába.

Honnan is tudná?

Lévén, hogy egy férfiról beszélünk, az ő eddigi 27 évét (velem ellentétben) nem az a dilemma szőtte át, hogy megéri-e egyáltalán egyetemre költeni, ha gyereket is szeretne az ember. Bár én gyorsan amellett döntöttem, hogy egy gyerek bőven elég lesz, és úgy még egy értékelhető karrier is összehozható valahogy, Zoli nem érti, hogy miután öt évet töltöttem az egyetemen, és a szakmám az életem, és személyiségem részévé vált, mekkora érvágás lenne egyszerűen csak kicsekkolni két-három évre. Persze, tudom, hogy vannak olyan csodanők, akik részmunkaidőben dolgoznak már egy féléves mellett is, de mi a garancia, hogy én is ennyire összeszedett lennék? Amikor megemlítem, hogy esetleg ő is otthon maradhatna helyettem, akkor nevetve ellenkezik, hogy micsoda képtelenségeket beszélek.

Vajon igaza lesz Zolinak abban, hogy minden rendben lesz?

Forrás:

Pexels

Zoli azért sem tudja, hogy mit jelent egy kisbaba a gyakorlatban, mert annak ellenére, hogy négy gyerek közül ő a legidősebb, olyan kicsi közöttük a korkülönbség, hogy valószínűleg nem sok emléke van a testvérei babakoráról. Köztem és az öcsém között azonban tizenegy év van, így pontosan emlékszem a három évig tartó folyamatos visításra, arra, hogy anyukám még egy három perces telefonbeszélgetést sem folytathatott le zavartalanul az öcsém 10 éves kora előtt, a többit pedig már nem is részletezem.

Én inkább úgy látom, hogy gyermeket vállalni teljesen opcionális, és egy olyan dolog, ami sok boldogsággal és rengeteg nehézséggel is jár.

Megy majd minden magától?
Vajon igaza lesz Zolinak abban, hogy minden rendben lesz? Megy majd minden magától, és feleslegesen aggódom azon, hogy sem a hazai terhesgondozási rendszerről, magáról a terhességről, a szülés nehézségeiről, a szülés utáni depresszióról és egy kisbaba vagy kisgyerek felneveléséről sincs reális képe? Ha az alkalom úgy hozza, próbálom neki mindig apránként adagolni, hogy szeretnék magánkórházban szülni és messzire elkerülni az állami egészségügyet, hogy legfeljebb fél évig szeretnék otthon maradni, hogy megőrizzem az ép elmémet, és legfőképpen azt, hogy mennyi feladat van egy gyerek körül, amit mind 50-50 leosztásban kell majd megoldanunk. Remélem, mire pár év múlva eljön az ideje, már tényleg felkészült párként vághatunk bele, mert én nem tudom magamról elképzelni, hogy el tudnám vinni az egész gyereknevelést egyedül a hátamon, mint nagyanyáink.

Lidi történetét Király Etel írta le.