A lányoknak az otthoni beszélgetés valószínűleg korábban érkezik, mint a fiúknak, hiszen fel kell készíteni őket a menstruáció okozta nehézségekre. Anyukám 10 éves koromban tisztázta a dolgokat, amelyek addig csak ködösen voltak jelen a fejemben. Amikor a legtöbben már betöltöttük a 14-et, akkor a suli, ahova jártam szintén megkísérelte a kínos felvilágosítást. Érthető, hogy az iskolákban ez egy nehezebb feladat, mivel a diákok folyton vihognak, akárhányszor előveszik ezt a témát.

Mindenki számított a szokásos menetre. Szövegelés, képek, magyarázat, figyelmeztetés, aztán kiosztják a betéteket és óvszereket, remélve, hogy mindenki megértette a dolgot. Mindezek után a felvilágosítás nem ért véget, legalábbis a lányok számára. A könyvtárszobába invitáltak minket vetítésre, míg a fiúk lelkesen fújták fel az óvszereket, irigykedve ránk, hogy valószínűleg pornót nézhetünk majd. Mert nyilván szexfilmeket vetítenek nekünk az iskolában, nem? Ilyen gondolatokkal, kíváncsian foglaltunk helyet, készen a vetítésre.

Ami ezután következett, meghatározó része lett az életemnek. Ha lehunyom a szemem, még mindig hallom a védőnő hangját, ahogy a nem kívánt terhességről beszél, és a lehetőségekről, amelyekkel véget vethetünk neki. Még mindig látom az emlékeimben, ahogy elindul egy fekete-fehér felvétel, ami keservesen beleégett a lelkembe. A könyvtár kis tévéjén egy abortuszt vetítettek le nekünk, szülői hozzájárulás nélkül, 14 évesen.

Vetítsünk le nekik egy abortuszt – akkor biztosan nem esnek teherbe

Talán erre gondoltak a prevenciós céllal a tanárok, amikor kitalálták számunkra ezt a felkavaró órát, amit azóta sem tudok kiverni a fejemből. A felvételen egy aprócska magzat volt látható, de eléggé emberi formában, majd egy eszközt láttunk, ami egy vákuumhoz hasonlított, ami elkezdte szívni a méhben növekvő magzatot, ami kapálózott az életéért, de hiába…

A szobában néma csend lett. Körbenéztem. Volt, aki zokogott és volt, aki eltakarta a szemét, mindenki sokkos állapotba került, senki nem tett fel kérdést. Miután a védőnő befejezettnek tekintette az oktatást, távozhattunk a teremből, magunkban hordozva a látottakat.

Személy szerint rettegtem, hogy valaha is teherbe esek idő előtt. Különböző szcenáriók játszódtak le a fejemben. Mi lesz, ha egyszer véletlenül nem leszünk elég óvatosak majd a barátommal, vagy mi lesz akkor, ha erőszak áldozatává válok, és teherbe esem? Mindezek után, hogyan választhatnám az abortuszt. Hiszen láttam! Láttam, ahogy elvetetnek egy életet, ami nem is bennem növekedett. Mégis akárhányszor belegondoltam, hogy lehet egyszer nekem is így kell döntenem, teljesen kiborultam, mert az a pici embrió élt, és élni akart. A kép pedig hatalmas sebet ejtett, örökre velem maradt. Nem tudom, hogyan is engedhették meg, hogy ilyen fiatalon lássunk egy ilyen komoly, traumatizáló folyamatot. Tényleg ezzel szerették volna eltántorítani a tizenéves lányokat, hogy teherbe essenek? Mert nem sikerült. Két osztálytársunk is terhesen ballagott el… Ki tudja, talán éppen emiatt.