Évekig éltem úgy, hogy meg akartam menteni saját magától édesanyámat, de egy ponton rájöttem, hogy amíg vele foglalkozom, sosem lesz időm a saját életemre. Nem mindig vállalhatjuk másokért a felelősséget, ha ők semmit nem tesznek magukért.
Mióta az eszemet tudom, anyukámmal nem valami egyszerű a kapcsolatunk. Már kiskoromból is hangulatemberként emlékszem rá, olyan volt, mintha hol lenne kedve anyának lenni, hol pedig azt kívánná, bárcsak eltűnnék. Később, kamasz koromtól már inkább arra emlékszem, hogy sosem volt elégedett velem. Mindenem megvolt, mégis alig vártam, hogy elköltözhessek otthonról, de amikor érettségi után sikerült, mégis elég gyakran jártam haza.
Akkoriban kezdtem azt érezni, hogy anyámnak szüksége van rám, a kora délutáni iszogatás, amit már gyerekkoromban is jól láttam, lassan komolyabbá és komolyabbá vált. Bár szakembernél nem nagyon járt (nem tudtam rávenni, pedig egy ideig próbálkoztam), főiskolásként is gyanítottam, hogy depressziós lehet, pedig nem is igazán tudtam, hogy mivel is jár együtt ez az állapot.
Anyám ekkoriban még bőven aktív korban volt, dolgozott is egy pékségben, és egy dohányboltban is besegített. Ez valamennyire rendszert vitt az életébe és az ivást jobbára megtartotta hétvégi “szórakozásnak”.
A valódi szétesés akkor következett, amikor 20 éves koromban apám, aki taxisofőr volt, és az ülős meló mellett nem élt valami egészséges életet, váratlanul szívrohamot kapott és meghalt.
Bár a szüleim kapcsolatát nem nevezném kifejezetten idillinek, apám halála után anyám mégis teljesen elhagyta magát, szerintem úgy volt vele, hogy ha egyedül van, akkor már senki előtt nem kell takargatnia a függőségét.
Egy ideig próbáltam rá hatással lenni, tanácsadásra és orvoshoz vinni, de ezek a próbálkozásaim kivétel nélkül olyan veszekedésbe fulladtak, amik során valahogy mindig ugyanazok a vádak hangzottak el felém, és az egésznek már semmi köze nem volt az ő állapotához.
Azzal, hogy hozzám vágta, hogy elviselhetetlen ember vagyok, sikeresen elterelte a beszélgetést arról, ami a valódi probléma lett volna, és még a saját maga iránt érzett dühöt is sikeresen levezette rajtam.
Becsületesen bevallom, hogy a huszadik ilyen veszekedés tájékán belefáradtam. Úgy éreztem, totális szélmalomharc az egész, és elfogyott az energiám arra, hogy a saját életem mellett valaki másét is egyengessem. Ma már én is anya vagyok, és szerintem senkinek nem meglepő, ha azt mondom, hogy a kisfiam és az új szerep teljesen leköt, szeretnék legalább elég jó anya lenni, ha tökéletes nem is lehetek.
Még mindig van kapcsolatom anyámmal, de amikor átmegyek hozzá, akkor igyekszem a lehető leggyorsabban elintézni a dolgot, és amíg ott vagyok, minden erőmmel próbálom figyelmen kívül hagyni azt, ahogy él. Időnként bűntudatom van, amiért feladtam, és már nem vállalok komoly szerepet az életében, de máskor az az érzésem, hogy nem az enyém a felelősség, és nem vihetem a hátamon még az anyám sorsát is.
Alíz történetét Király Etel írta le.