A férjemmel 11 év házasság után váltunk el, elég hosszú volt a huzavona, és azt hiszem, kettőnk közül engem viselt meg jobban a dolog. Amikor azt mondom, kettőnk közül, akkor nem számítom bele a 9 éves fiunkat, Marcit, akit minden igyekezetünk ellenére is jobban megrázott a dolog, mint kettőnket együttvéve, miközben mi még az utolsó kiskanálon is vitatkoztunk. (Hosszú évek távlatából már én is könnyebben viccelek.) Igyekeztem nem teljesen összezuhanni miután a férjem még a válás vége előtt összeköltözött a barátnőjével. Marci valahogy ennek a tornádónak a közepén kapott karácsonyra egy PlayStation konzolt, amiért elég mélyen a zsebünkbe kellett nyúlnunk, de valószínűleg így akartuk legalább tudat alatt kárpótolni.

Szerelem első játékra

Eleinte fel sem merült bennem, hogy bármi baj lehet. Marci örült a játéknak, végigjátszotta a téli szünetet, én pedig örültem, hogy valami leköti és lelkesíti. Annyira lázba hozták a különböző játékok, hogy jobb híján mindig nekem próbálta elmagyarázni az éppen teljesítendő kihívást és a feladat nehézségét. Én mindig szépen végighallgattam, akkor is, ha nem igazán értettem az egészet, de örültem, hogy jól érzi magát. Bár kicsit aggasztott, hogy a szünet napi 12 óra képernyő előtti üléssel telt el, úgy voltam vele, hogy majd elmúlik az újdonság varázsa, és ha nem, akkor majd az iskola eltereli a figyelmét.

Nagyobb volt a baj, mint hittem

Ez nagyjából így is történt. Legalább az iskolában eltöltött nyolc óra alatt muszáj volt mással foglalkoznia, igaz, hogy miután hazaértünk a suliból, az első dolga a játék volt, és hétvégenként is küzdenem kellett vele, hogy hajlandó legyen kimozdulni. A játékkonzol előtti időkben imádott maketteket ragasztgatni, és az olvasásra is egészen rákapott.

Mivel letiltottam a játékról, folyamatos viták fűszerezték meg az estéinket, méghozzá nem is akármilyenek.

Forrás:

Pexels

Szomorú voltam, hogy ezeket szinte el is felejtette, de arra, hogy valóban baj van, már a tavaszi félévben jöttem rá, amikor az előző félévi jegyeihez képest Marci már nem négyeseket és ötösöket hozott haza (esetenként egy hármast rajzból), hanem egyre gyakrabban hármasokat, sőt ketteseket is. Ekkor döntöttem úgy, hogy a játékidőnek szigorúan mennie kell, és elkezdtem annyira ellenőrizni háziját és a tanulnivalókat, ahogy már egy ideje nem csináltam.

Bukott szülő vagyok?

Szép lenne, ha a történetnek itt vége is lenne, de Marci jegyei nem kezdtek el varázslatosan javulni, sőt, mivel letiltottam a játékról, folyamatos viták fűszerezték meg az estéinket, méghozzá nem is akármilyenek. A 9 éves kisfiam igazi kamasz módjára kiabálta, hogy utál engem. A fogadóórán az osztályfőnök is aggodalmát fejezte ki, amiért a gyerek mostanában mintha teljesen más világban járna, az órákon csak bámul maga elé. Amikor túltettem magam azon, hogy mekkora ciki, hogy már egy idegennek is feltűnik, hogy valami nem oké a gyerekemmel, megegyeztünk abban, hogy a legjobb lenne az iskolapszichológussal beszélnem, aki ki is mondta, amit már sejtettem:

Így akart megküzdeni a magánnyal és a szorongással.

Azóta Marci rendszeresen jár szakemberhez, és időnként mi szülők is meghívást kapunk. A helyzet sokat javult, mivel a konzolt elraktuk a szekrény mélyére, már nem képezi vita tárgyát. Visszatért a ragasztgatás és az olvasás, a jegyek is javulnak lassan. Csak azt nem tudom, én képes leszek-e túltenni valaha magam azon, hogy ebbe a problémába a mi figyelmetlenségünk miatt került Marci.

Márti történetét Király Etel írta le.