Néha azok távolodnak el tőlünk, akikre azt hisszük, egész életünkben számíthatunk majd rájuk. A nővérem is ilyen volt, pedig gyermekként nem így terveztük.
Mindig felnéztem rád. Öt évvel vagy idősebb, így mindig példaképként csillogtál a szemeim előtt. Olyan akartam lenni, mint te. Tökéletes. Te sminkeltél ki először, tőled kaptam a legjobb ruháimat. Egyáltalán nem hasonlítottunk, de ha valaki azt mondta, hogy mégis lát hasonlóságot, akkor oda és vissza voltam örömömben, hiszen mindig gyönyörű voltál. Magas, hosszú hajú, jó tanuló sok baráttal.
Elárultuk egymásnak a legféltettebb titkainkat, hétvégén filmet néztünk. Az Alkonyat volt a kedvenced. Izgatottan jöttél be a szobámba, mikor tizenhat évesen hazaértél az első randidról, de még a sokadik után is nevetve meséltél. Tanácsokat adtál, együtt sírtunk örömünkben és bánatunkban is. Te voltál a kedvenc emberem a Földön. Megfogadtuk, hogy mindig egymás mellett leszünk.
Emlékszem a napra, amikor minden megváltozott.
Az érettségire készültél. Tizenhárom voltam és fülig szerelmes. Csak arra a fiúra gondoltam, akiért éppen odáig voltam. Ha nem így van, talán előbb észre is vehettem volna, hogy valami nincs rendben.
Forrás: Pexels.com
Csapódott a szobád ajtaja. “Utálom ezt az egészet! Utállak titeket!” – kiabáltad. A szüleink is egymással veszekedtek. Közölted, hogy nem mész egyetemre. Egymást és téged okoltak anyáék. Azt mondták tönkre fogod tenni az életedet, nem lesz jövőd. Ott álltam a kereszttűzben. Az egyik oldalról te mondtad, hogy gyűlölsz itthon lenni, a másikról a szüleink mondták, hogy ne legyek olyan, mint te.
“Ne hagyd, hogy téged is tönkre tegyenek” – mondtad egy hónappal később, majd elköltöztél. Nem értettelek.
Az első évben még válaszoltál az üzeneteimre. Egy bárban dolgoztál, és az akkori pasiddal laktál, aki valami művész volt. Haragudtam, de mindig izgatott lettem, amikor végre újra találkozhattunk. Úgy beszélgettünk, mint régen. Újra a nővérem voltál, akit szerettem és ismertem.
A második évtől a találkozók is kevesebbek lettek, a telefont se nagyon vetted föl, és csak a sokadik SMS után írtál vissza. Ha megkérdeztem, hogy hogy vagy, már nem kérdeztél vissza, ha mégis, azt is csak udvariasságból. Láttam, hogy nem érdekel, ahogy az sem, hogy a szüleinkkel mi van. De ők sem beszéltek rólad.
Otthon én lettem a világ közepe. Az én jegyeim, az én jövőm volt a legfontosabb. Majd bele pusztultam, de megcsináltam. Mindenki büszke volt rám. És én is az voltam. De te nem. A szalagavatómra még eljöttél, a ballagásomra már csak képeslapot küldtél.
Újra dühös lettem, nem értettem, miért nem akarsz engem. Sosem mondtad el, min vesztetek össze, mi vezetett idáig. Kérdéseim vannak, de válaszokat nem kapok. Kivontad magad az életemből, nem voltál ott sosem, pedig szükségem lett volna rád. Szükségem volt a nővéremre, a testvéremre.
Helyette egy vérből származó idegenek lettünk. Én nem tudok rólad és te sem tudsz rólam.
Ha most kérdeznél, talán mesélnék, és talán te is mesélnél. Talán újra megismerhetnénk egymást. Elmondhatnám, hogy elértem a célom, olyan lettem, mint te. Vagy legalábbis olyan, amilyennek kicsiként láttalak és most elképzellek. Magas, hosszú hajú, jó tanuló sok baráttal.
Anita történetét Fazekas Nóra jegyezte le.
