Van az a kapcsolat, amely a legjobbat és van az, ami a legrosszabbat hozza ki belőlünk, a közös bennük az, hogy mindkettőben van szenvedély.
Vannak benne hegyek völgyek, de megmászunk pár hegycsúcsot, ahonnan azért pazar a kilátás. Van azonban olyan kapcsolódás is, amely langyos marad. Egy ideig elhitetjük, hogy ez kell nekünk, egykor erőt adott vagy vigaszt, de mára nem maradt benne semmi az oxigénen kívül. Vagy az sincs már egy csepp se benne, úgy érezzük, megfulladunk, lapos a tüdőnk, alszik a szívünk, nem lüktet.
De azért maradunk. Gyávaságból, megszokásból, szorongásból…. nekünk úgyse jut jobb, ez legalább biztos.
Biztos?
Érdemes talán azt is végig gondolni, ha mi ennyire nyomasztónak érezzük az adott kapcsolatot, és ekként is viselkedünk, viszonyulunk és reagálunk, vajon mennyire érzi nyomorultul magát a másik. Mennyi bizonytalanságot él át ő maga is, mennyi kínt és szenvedést okozunk annak, aki velünk van, velünk maradt.
Az ilyen kapcsolatok azért nem mennek el a sírig ám, előbb vagy utóbb egy nagy jaj kiáltással kiszakad belőle az egyik fél, és szakad, törik vele majd minden. És ha a másik szalad el, vissza se néz, csak nézünk bután, mi is történt. Hisz nem szólt egy szót se… NEM JELEZTE, hogy baj van, menni akar. Pedig jelezte, elmondta gesztusaival, és hallgatásával ezerszer, hogy nem jó az, ami van.
Sőt rossz. Romboló. Nem ad boldogságot. És a nyugalom, a biztonság érzése is hamis volt. Illúzió, önhazugság és lódítás a másik felé.
Lehet tükörbe kellene nézni időben és tükröt tartani a másik elé is, szóba hozni elhallgatott dolgokat, őszintén reagálni, szívből és hangosan. Kimondani, beavatni a másikat, hiszen rajtunk kívül rá tartozik igazán. Aztán menni, vagy elengedni, ha a másik menni akar. Mielőbb.
