A gyerek bölcsődés, óvodás, majd iskolás lesz, és egy csomó olyan dologgal találkoziuk, ami készületlenül éri. nemcsak őt, a szülőt is. Jönnek a baktériumok, vírusok, egyik betegségből esünk a másikba. Ezt azonban még tudjuk kezelni, és nyugodtan mesélünk is róla, tapasztalatokat cserélünk a többi anyukával. Aztán jön egy nap hiányzás, amit nem magyarázunk meg. Sehogy. Hacsak nem vesz körbe felvilágosult és elfogadó közeg – amihez az óvónő, tanítónő is hozzátartozik – akkor csak suttogva merünk beszélni az olyan fertőzésekről, amit csak mosdatlan, a lét legalján tengődő családokhoz társítunk. Pedig előbb-utóbb mindegyik gyerek elkapja, anyagi és társadalmi helyzettől függetlenül.

Azért érdemes erre előre felkészülni, mert különben jön a sokk és a szégyen. 

A gyerek vakarózik. Oké, szokott, de ez most más. Semmi nem irritálhatja, mégis. Nézzük, nézzük, de nem látunk rajta semmit. Aztán amikor csak nem akarja abbahagyni, akkor jön a szembesülés az orvosnál, ahol kiderül, hogy a mi gyerekünk, a szemünk fénye, akinek az ágyneműje is biopamut, tetves vagy rühes. Rovarok élnek rajta. A tudat és a látvány is gusztustalan, ennél csak egy erősebb érzés van: a szégyen. Nem értjük, hogy történhetett, a gyerek sír, magát hibáztatja. pedig nem tehet róla, ahogy mi sem. Ez a közösséggel együtt jár. Nagyon fontos, hogy mit kommunikálunk ilyenkor a gyerek felé: stigmatizáljuk-e vagy sem. Nem az ő hibája, nem a mi hibánk, az agresszív kitörés értelmetlen és ijesztő. Fontos, hogy elmagyarázzuk, hogyan kaphatta el, vagy adhatta át tudta nélkül másnak, és hogy lehet ezt megelőzni. Használjunk speciális sampont, sprayt, és ellenőrizzük a gyereket gyakrabban. Amíg nincs meg a fertőzés forrása, addig beszéljük meg a védőnővel, gyerekorvossal, mit tehetünk. A hibáztatásnál fontosabb a hatékony cselekvés, és ha szükséges, a fertőzés forrását jelentő gyerek családjának adott segítség – például a szülők összedobják a gyógyszer, kezelés árát.