Ha édesapja nyomdokaiba lép, most rocksztár lenne, nem komolyzenész. Ő mégis inkább a komolyzenében találta meg magát, és feladatának érzi, hogy a régi klasszikusokat leporolva, izgalmasan tálalva, kicsit közelebb hozza az emberekhez ezt a műfajt. Kalmus Feliciánnal, a @randomcello Instagram-oldal csellistájával beszélgettünk.
Hogy lett belőled csellista? Ez nem az a hangszer, amiről a legtöbb kisgyerek álmodik…
Édesapám könnyűzenész, és anno tagja volt egy nagyon neves popegyüttesnek, az Expressnek, amire talán már kevesen emlékeznek, de akkor jól menő bandának számított. Engem rendszeresen magával vitt a turnékra, így már négyéves koromtól kezdve ott voltam a koncertjeiken, és egyszer a dobosuk a kezembe nyomott egy pár dobverőt – na én onnantól kezdve végigpüföltem minden estét.
Eredetileg dobos akartam lenni, aztán amikor a zeneiskolai felvételire került a sor, azt mondták nekem a felvételin, hogy ha dobolni szeretnék, előtte valamilyen másik hangszeren is tanulnom kéne. A kezembe nyomtak egy csellót – és ott, abban a pillanatban eldőlt minden…
Nem akart óvni apukád ettől a pályától?
A zenéléstől nem. Inkább attól akart megóvni, hogy a klasszikus zenétől eltávolodjak – tehát annak nem örült volna, ha én is a nyomdokaiba lépek és a könnyűzenei pályára tévedek.
Miért?
Nem tudom, miért, talán úgy gondolta, hogy egy klasszikus zenész sokkal magasabb művészeti értéket képvisel….
Te mit gondolsz erről?
Én úgy gondolom, hogy
a művészeti érték képviselésénél nem lehet az a mértékegység, hogy valami klasszikus-e vagy sem. Rengeteg műfaj létezik, és nem szabad, hogy ezekre alá- vagy fölérendeltségi viszonyban tekintsünk. Mindent lehet művészi szinten vagy középszerűen csinálni.
Itt van például a mostanra rongyosra játszott Despacito, amit bizonyos körökben sikk kritizálni, pedig szerintem teljesen rendben van. Sokszor meghallgattam, mert érdekelt a sikerének a titka, és próbáltam rájönni, mi az ebben a számban, ami ennyire megfog mindenkit…
Arra jöttem rá, hogy egy végtelenül egyszerű dalról beszélünk, ami a saját műfajában mégis friss, minőségi, és tökéletesen van összerakva.
Szoktál ilyen zenéket is hallgatni?
Szoktam – miért ne tenném? Sokféle műfajra van igényem, és semmit nem ítélek el. Távol áll tőlem a kultúrsznobság.
Te nem tapasztaltad gyerekként azt az ellenállást a szüleid részéről, amit a legtöbb fiatal, ha otthon azt mondja: zenész szeretne lenni? Általában az a szülők legfőbb ellenvetése, hogy ebből nem lehet megélni. Neked erről mi a véleményed?
Szerintem nem helyes, hogy a társadalom a szakmákat is skatulyázza: ebből meg lehet élni, abból nem lehet megélni…
Egyrészről bármiből meg lehet élni, ha megtalálod a módját, hogyan – másrészről semmi sem garantálja a létbiztonságot.
Miközben a jogi végzettséget előszeretettel reklámozzák azzal az ígérettel, hogy jól fizető karriert ad, én biztos vagyok benne, hogy létezik olyan jogász, aki csak tengődik az életben – mert nem motiválja a szakmája, és nem teszi magát oda különösebben.
Ahogy abban is biztos vagyok, hogy sokan képesek a művészetből egzisztenciát teremteni.
Szerintem nem azon múlik valaki sorsa, hogy milyen pályát választ, hanem azon, hogy jó-e abban, amit csinál, elég energiát tesz-e a dologba, és tud-e élni a lehetőségekkel.
Nagyon rossz azt látni, hogy bár minden gyerek úgy születik, hogy tele van kíváncsisággal, kreativitással, ötletekkel, ahogy telnek az évek, ezeket a külvilág szépen lemorzsolja. Tömegével látni megkeseredett, elszomorodott, vágyaikat, álmaikat feladott embereket – és ez a társadalom bűne. Ha mindenki úgy állna hozzá a dolgokhoz, ahogy azt a külvilág próbálja belénk sulykolni, akkor most szegényebbek lennénk rengeteg feltalálóval, művésszel, zsenivel, alkotóval…
Ha egyszer lesz gyereked, és zenész szeretne lenni, támogatni fogod?
Igen.
És akkor mi lesz, ha valami teljesen mást szeretne csinálni, mint te?
Akkor abban fogom őt támogatni.
Én leginkább abban igyekszem majd a születendő gyerekemet támogatni, hogy megtalálja azt, ami boldoggá teszi őt.
Ha a művészetekről van szó, elég ma a tehetség az érvényesüléshez?
Azt gondolom, hogy az már 10–20 éve is kevés volt, hogy az ember valamiben nagyon jó…
A tehetség önmagában semmire nem garancia, ennél jóval több kell. Ez egyrészt szomorúan hangzik, másrészt viszont van a dolognak egy pozitív oldala is:
ha nem te vagy a legtehetségesebb valamiben, de rájössz, hogyan tűnhetnél ki a „tömegből”, meg fogsz tudni élni abból, amit a hivatásodul választottál.
Erre az egyik kedvenc személyes példám Lindsey Stirling, amerikai hegedűs, aki hiába volt mindig is szupertehetséges, senki nem ismerte a nevét. Ez a lány elkezdett videókat felvenni magáról és feltöltötte őket a netre, aztánn láss csodát, pár évvel később – mivel ügyesen használta a közösségi médiát – telt házas koncerteket adott világszerte.
Ez a lehetőség nemcsak a zenében van meg, hanem bármiben: ha érdekel valami, ma már építhetsz rá karriert az internetnek köszönhetően – de persze csak akkor, ha elég ügyes, szorgalmas és kitartó vagy.
Részedről tudatos húzás volt, hogy elkezdted a @randomcello Instagram-oldalt csinálni, vagy ez inkább csak hobbi?
Nem, ebben nem volt ilyen mértékű tudatosság. Amikor Magyarországon is elérhetővé vált a YouTube, hobbiból elkezdtem videókat feltölteni, mert élvezetes volt őket elkészíteni. Nem volt ezzel különösebb célom, de aztán egyre szembetűnőbbé vált, hogy erre van igény, szeretik az emberek, amit csinálok. Azóta sokat fejlődött a technikai tudásom is, egyre több energiát teszek a dologba, és szerintem a végeredmény is egyre profibb és élvezhetőbb. Nagyon szeretem ezt csinálni: kedvelem ezt a műfajt, és élvezem a spontaneitását.
A valóságban mindez mennyire spontán? Nehezen hiszem el, hogy a csellódat olyan könnyedén viszed magaddal bárhova…
Nyilván minden esetben igényel némi előkészületet a dolog, de annyiban tényleg spontán csellózásról beszélünk, hogy az esetek 99%-ában ott játszom, ahol amúgy is épp járok. Például amikor a Balatonon játszottam egy vitorláson, akkor amúgy is ott lettem volna azon a bizonyos hajón.
Mi a véleményed arról, hogy kellően profi social media jelenléttel sokszor azok lesznek a legsikeresebbek, akik nem feltétlenül a legjobbak egy adott szakmában?
Én maximálisan tisztelem és elismerem a bloggereket és vloggereket! Szerintem abszolút elismerésre méltó, ha valaki a nullából fel tud építeni valamit. Nagyon sok olyan embert lehet látni a neten, akik inspirálóak, ötletesek, frissek, és szemmel láthatóan aktívan tesznek azért, hogy az álmaik valóra váljanak.
Már említettem, hogy a sikerben a tehetség csak egy aprócska tényező – de ez mindig is így volt. Inkább örüljünk annak, hogy azok a technikai lehetőségek, amik kinyithatják számunkra a világot, mindannyiunk számára elérhetők.
A lehetőség mindenkinek adott, kérdés, hogy ki él vele. Ha valaki él vele, az számomra mindenképp tiszteletre és elismerésre méltó.
A cikk megjelenését a ŠKODA Rapid Spaceback támogatta.