Facebook-csoport és Facebook-csoport között rengeteg különbség van. Vannak kedvesebb közösségek, ahol a tagok tudnak (legalábbis) próbálnak vitatkozni, beszélgetni, máshol olyan súlyos személyeskedésbe megy át a kommentelés egy egyszerű kérdés alatt, hogy az egész közösséget antipatikussá teszi. Nemegyszer hagytam már ott emiatt csoportot, mert nekem esett rosszul, ahogyan a tagok, akiket összeköt egy téma, milyen stílusban beszélnek egymással.

A tapasztalataim szerint minél speciálisabb egy csoport, annál több az esélye annak, hogy a tagok támogatják egymást, a beszélgetések nem durvulnak el. Sok szerencse kell ahhoz, hogy egy nagyobb taglétszámú csoportban megmaradjon a barátságos hangulat, és bizony nemcsak az adminokon múlik ez, hanem a tagokon is.

Most következzen az az öt dolog, amit valószínűleg nemcsak én tanultam meg az emberekről, hanem mindenki, aki valaha járt Facebook-csoportban.

Meg se tudtam becsülni, hány alkalommal olvastam a következő vagy a következőhöz hasonló mondatot: „Kérjük, olvasd el a rögzített posztot először!” Aki csak egy csoportban jár, az körülbelül fél perc alatt megtanulja a szabályokat, amelyek úgy általában az összes csoportban ugyanazok. Először el kell olvasni a rögzített posztot, az olyan, mint egy GY.I.K, és nagyjából az első nyolc kérdésre tartalmazza a választ.

Igen, igen, én sem gondoltam volna, hogy létezik felesleges „köszönöm!”, mert nem így szocializálódtam, de lássuk be, a Facebook-csoportokban teljesen felesleges megköszönni „a befogadást”. Ma már a legtöbb csoport rögzített bejegyzésében leírják, hogy a felvételt a rögzített poszt alatt meg lehet köszönni, ha valakinek ingerenciája van erre, sőt, léteznek külön köszönömposztok is, ennek ellenére mindig van valaki, aki külön posztban köszöni meg, hogy felvették egy csoportra.

Mivel a rögzített posztot nem olvassák el, így biztosan felteszik azokat a kérdéseket, amelyeket a rögzített posztban már megválaszoltak abból az okból, mert valószínűleg a legtöbb csoporttag ezekkel a kérdésekkel kezdte, amikor belépett a csoportba.

(Ígérem, innentől kicsit változatosabb közcímek jönnek.)

A hely, ahol több ezer ember toldoz-foldoz együtt – kipróbáltam, milyen egy kézművescsoporthoz tartozni

„Arra gondoltam, kipróbálom, milyen érzés egy kézművescsoport tagjának lenni. Csatlakoztam is három olyan csoporthoz, melyeknek témája a varrás, a patchwork és a gobelin. Eleinte nem éreztem ezeket túlságosan testhezállónak – maximum egy gombot tudok visszavarrni a kabátra –, de elöljáróban annyit elmondok, hogy a csoportokban még most is benne vagyok, és nem is tervezek kilépni” – írta korábbi cikkünkben Nina. Ide kattintva el is olvashatjátok a folytatást.

A csoportokban mindig is lehetett témára keresni, nem véletlenül találták ki a #hashtageket egy-egy bejegyzéshez. A legtöbb esetben a(z új) tagok arra sem veszik a fáradságot, hogy kicsit kutakodjanak a csoportban, egyből kérdeznek. Pedig lehet, hogy pár poszttal lejjebb már tárgyalták a témát, és bőven meglelné a poszt alatti kommentekben a választ a kérdéseire. Persze, elhiszem, hogy gyorsabb, ha kiposztolja a kérdést, és arra válaszolnak, de szerintem ez sok esetben inkább spamnek minősül, mint értékes posztnak.

Adminnak lenni szerintem komoly feladat és felelősség. Egy csoport vezetése nem egyszerű, érzék kell hozzá, és érteni kell az emberek nyelvén. Természetesen admin és admin között is van különbség, de nemrég pont az adminok stílusa miatt hagytam ott egy nagyon is értékes csoportot, mert úgy voltam vele, hogy ha az adminok így kommunikálnak a csoportban – legyen bármilyen renitens is a csoporttag –, akkor ott baj van. Egyes adminok vérszemet kapnak, amikor egy kicsi hatalomhoz is jutnak, és amikor egészen a k*rvaany*zásig jutnak el a kommentek, nekem ott nincs maradásom.

Mindezek ellenére azt gondolom, léteznek még mindig hasznos, szórakoztató csoportok, ahol értékesek és érdekesek a posztok, tudnak egymással beszélgetni a tagok, nem bunkók az adminok arra hivatkozva, hogy szeretnék megőrizni a békét és a rendet a csoportban.

3 + 1 fontos Facebook-csoport azoknak, akiket érdekel, mi lesz velük a jövőben

Leonardo DiCaprio klímaváltozásról szóló, 2016-ban bemutatott filmjében nem az eltűnt sarkvidéki jégtakaróról szóló rész, nem a szennyezett levegőjű városokról készült felvételek, de nem is a környezetszennyezés mértékével kapcsolatos tények voltak a legmegdöbbentőbbek számomra. Sokkoló, hogy a színész sok-sok évvel ezelőtt, a húszas évei elején járva is ugyanúgy küzdött azért, hogy felhívja a figyelmünket: NAGY A BAJ. Azóta pedig még nagyobb. A cikket ide kattintva olvashatjátok tovább.