A „kedvenc” balesetem, amikor gyerekként teljes nyugalommal hátradőltem egy padon, aminek nem volt háttámlája. Persze, betört a fejem. Alsós koromban libikókázni akartam egy nálam legalább háromszor nagyobb lánnyal, aminek az lett a vége, hogy amikor ő ráült a hintára, engem konkrétan kilőtt a levegőbe. Persze, felrepedt az állam. Gimiben tesiórán kosaraztunk, egy méterről passzolták nekem a labdát. Mi lett a vége? Persze, hogy elrepedt az ujjam. Azt nem is említettem, hogy leforráztam a lábam! Az is jó buli volt… Ja, és amikor fejreálltam biciklivel! Ó, azok a bolondos tiniévek… 

Nemrég, egyik nap munkahelyi baleset ért. Nem, nem esett a fejemre tégla, nem rázott meg az áram, nem gyulladt ki semmi, csak nekimentem egy VONALZÓNAK. Tudjátok, az a narancssárga háromszögvonalzó matekóráról. Valakinek sikerült úgy letennie a polcra az irodában, hogy nem volt fájdalommentes a találkozásunk. Ilyen is csak velem történhet. Mondanom sem kell, hogy aki nem látta, nem hiszi el, hogy így szereztem a foltot a karomra. 

Másnap reggel szintén az irodában, pontosabban az ahhoz vezető lépcsőn sikerült megbotlanom, laptopostul, telefonostul kenődtem el. Oké, megráztam magam, nem látott senki semmit, megyünk tovább. Aha, csak épp alig tudtam ráállni a lábamra, muszáj volt bevallanom a bénázásom. Pár nap bicegés után ma már csak a lila folt emlékeztet a térdemen, hogy nem ártana a lábam elé nézni, ha közlekedek…

Néhány hete, mondanom sem kell, hogy az IRODA előtt, egy falból kiálló szögbe akadt bele a kardigánom egy mókás, de kissé fájdalmas jelenet keretében. Mondjuk jó kérdés, miért állnak ki szögek a falból, de az biztos, ha bárhol ilyen van, én megtalálom. És persze a kardigán is elszakadt… 🙁

Gondolhatnám, hogy hasonló balesetek bárkivel megesnek, de rá kell jönnöm, van a társadalomnak egy szűk (?) rétege, akikkel az ilyenek nemcsak úgy véletlenszerűen megesnek, hanem szorosan hozzátartoznak a napjainkhoz.