Minden kezdet nehéz. A párkapcsolatban is. Főleg, ha a párotok nyomában ott van az árny, a múlt árnya. És beférkőzik közétek, a hétköznapjaitokba, az intim pillanataitokba. Egyperces a lezáratlan múltról.
Itt fekszem az ágyon, elképzelem, hogy felülről nézem magunkat. Látom, hogy te fekszel baloldalt, én jobboldalt, közénk pedig szellemtestével beférkőzik az exed. Nem, nem fogad szót, csak rád hallgat, de te nem nézel szembe azzal a ténnyel, hogy fél lábbal még a múltban vagy. Fogva tart, az árnyai átszivárognak a jelenbe. Közénk.
És ez engem egyre jobban zavar. Sőt. Most már fáj.
Nem is tudom, mikor jöttem rá. Talán, amikor láttam, mennyire óvatosan lépkedsz előre a párkapcsolatunkban. Mindig úgy éreztem, többször megrágod a döntéseidet a kelleténél: Költözzünk? Mikor? Pénzügy? Hogyan? Nem túl korai az összeköltözés? És azt is elmesélted, hogy az exed jól leszakított, mielőtt lelépett.
Vagy talán az elejtett mondattöredékeidből gyanítottam valamit? Az olyanokból, mikor teljesen random felhoztad a cselekedeteit? Mert ő mennyire kétszínű volt? Hogy ő jobban elcsomagolt költözéskor, mint én? Vagy ő mennyire rosszult tájékozódott a bürokrácia útvesztőiben. Apró tüskék voltak ezek a bimbózó kapcsolatunk vásznán. Karmolásokat ejtettek rajta, mígnem egyszerre elkezdtek zavarni ezek a megjegyzések.
Nem hasonlítottam magam hozzá, az sem annyira zavart, hogy miket mondasz róla.
Csak az, hogy még mindig téma tud lenni, és ahogy mondtad róla a dolgokat. Érzelem volt a hangodban, és ez egyáltalán nem tetszett. A gyűlölet a múltat táplálja, a közömbösség gyógyít. A harag, amit gyakran éreztem belőled sugározni, nyugtalanított. Úgy éreztem, még mindig lezáratlan benned ez az ügy. Tudtam, hogy szeretsz, de azt is tudtam, hogy amíg őt nem ebrudalod ki a kapcsolatunkból, addig nem fogod tudni igazán átadni magad nekem. És én tudtam, hogy így nem tudok élni.
Voltak jelek. De én akkor még nem aggódtam annyira. Amikor viszont találtam egy régi levelet tőled, amit neki írtál, arcul csaptak a soraid. Érzések voltak benne, amelyeket te szivárogtattál ki magadból a tollon keresztül a papírra. Akkor tudtam biztosan, hogy az a valaki, akit felém játszol el, csak a fele annak, aki valójában vagy.
Ha rám sütöttél, őt égetted, ha engem szerettél, őt imádtad. Ha velem felszabadult voltál, vele önmagad voltál. És fájt ezt látni.
Aznap este felkeltem az ágyból mellőled, hagytam, hogy az exed szellemhaja elterüljön a párnámon. Összepakoltam csendben, és elhagytam a lakásod. Hagytam neked egy üzenetet:
Rendelj ördögűzést, merülj meg a világ legisztább vizében, nem érdekel: csak tüntesd el az exed szellemét magad mellől.
Mi az az egyperces?
Fiktív történetek, amelyeknek van valóságalapja. Magamba szívom őket az utcán, a villamoson, a tanítási gyakorlaton, a szerkesztőségben, Budapesten és vidéken. Majd átdolgozom és elmesélem, hogy elgondolkodjatok, elgondolkodjunk, sírjunk, nevessünk.
Az összes #egypercesem itt találjátok!
Ha az ember nem tud valamit megmagyarázni, akkor kezdi el emlegetni a sorsot, a szerencsét, vagy végső esetben a véletleneket.
