Ott áll, hányavetin, laza testtartással, amit annyira imádok benne. Próbáltam már utánozni azt a testtartást, de egyszerűen nem megy. A haja kicsit a szemébe lóg, olyankor mindig kisöpri a szeméből, beletúr a hajába, végig, míg a hajszálak ki nem futnak az ujjai közül. A tincsek félrebotlanak, de egy idő után visszaszemtelenkednek a szeméhez. Megőrülök ettől.

Odamegyek. Most azonnal. Egyszerűen csak odasétálok, csípőre teszem a kezem, félredobom a hajam, és megkérdezem, mi a stájsz. És egyszerűen NEM FOG TUDNI ELLENÁLLNI. Aztán pedig megjegyzem, hogy a moziban most megy az Alien. És meg fogja kérdezni, hogy megnézzük-e együtt. Meg kell kérdeznie, ez nem kérdés. Ez mindig így működik. Sőt szinte rá fogja vágni. Lehet, helyben meg is csókol.

A BFF-em oldalba bök. Miért vágsz ilyen hülye arcot, kérdezi, én meg érzem, hogy füstöl a homlokom a szégyenérzettől. Á, semmi, mondom. Mosdóba kell mennem, mindjárt jövök.

*

Hetek óta azt nézem, a BFF-em hogyan csorgatja a nyálát Áronra. Órákig elbambul, kocsányon lóg a szeme, valahányszor Áron belép a terembe. Nem is értem, hogy a srácnak hogy nem tűnik fel, annyira nyilvánvaló, hogy oda meg vissza van érte.

Azt se értem, hogy miért nem hívja el egyszerűen valahová, nincs benne semmi kunszt. Ha nemet mond, van másik. Áron amúgy sem nagy szám, Marci sokkal jobb pasi. Igaz is, fel kéne szedni, az is lehet, hogy jól csókol. Vagy jó az ágyban. Elég vad lehet az ágyban.

Forrás:

Depositphotos

Megperdülök a széken, rákönyökölök Marci padjára. Nem lógunk együtt délután? – kérdezem tőle, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Marci nem csinál belőle nagy ügyet, de látom rajta, hogy leesik nála, hogy mi van. Fixálunk egy mozit, és azzal vissza is fordulok a padom felé.

A BFF-em kiguvadt szemekkel néz, azt suttogja artikulálatlanul, hogy háttenemvagynormális, de azért ott van a szemében a csodálat is. Vállat vonok, huncutul rákacsintok.

*

Ó, basszameg, elveszítem a kontrollt. Istenem, hogy utálom ezt! Amikor megjelenik a pasi, és én totálisan idiótát csinálok magamból. Pedig a helyzet egyértelműen nyerő számomra: kettesben maradtunk, és a pasi kommunikál. Kezdeményez. De miért nem jut eszembe egy épkézláb válasz sem?! MIÉRT? És miért beszélek magammal, miközben ő beszél hozzám?

Tényleg? – sikerül kinyögnöm egy választ, és közben arra gondolok, hogy ezt most mi a fenéért mondtam. Ilyen viháncolós röhögést is sikerül utánaküldenem, amit órákig nem tudok kiverni a fejemből utána. A srác arcán is látom, hogy amit mondtam, az egyáltalán nem passzol ide. Beáll a kínos csönd, én pedig azzal próbálom oldani a feszültséget, hogy megkérdezem, tudta-e, hogy a kínai óriásszalamandrának paprikaillata van, és akkor végképp lemondok magamról. Zavaromban felállok, arról zagyválok, hogy sürgősen mosdóba kell mennem – istenem, most biztos én leszek a kakis lány –, majd ugyanezzel a buzgósággal át is esek a saját táskámon.

„Nem mosogatsz el? Vécéznem kell!” – Miért létezik a kakipara a párkapcsolatban?

„Voltál ma már kakilni”, „Sikerült?”, „Ne várd meg a mondat végét, ha most kell, akkor most kell.” Nyomjon egy lájkot a cikk alatt, akiknél – rajtam kívül, természetesen – a mindennapi beszélgetés szerves részét képezik az ilyen vagy ehhez hasonló, nagydologhoz kapcsolódó mondatok. Kíváncsi vagyok. A széklet, bélsár, vagy hétköznapi nevén a kaki ugyanis még mindig túl sokszor okoz kommunikácós szorulást a párkapcsolatban (is). Pedig a természetes dolgok elhallgatása kezd kimenni a divatból, itt az ideje, hogy ne csak a menstruációról, a természetes hüvelyfolyásról, a mindennapos testszégyenítésről beszéljünk. Számoljunk le a #kakiparával is.

A föld megnyílik, én elsüllyedek. Nem értem, ennek ellenére miért írt két órával később üzenetet, hogy randizzunk másnap este. Ezzel a sráccal valami nincs rendben.

*

Tenyerembe fogom az arcom, és próbálom értelmezni a tegnap estét. Kicsit többet ittam a kelleténél, és emlékszem, hogy valakinek pötyögök a telefonon, de nem tudom, mit. Visszakeresem az elküldött üzeneteimet, és háromszor újraolvasom az üzenetet, amit vágyaim pasijának küldtem el részeg mámoromban:

Lesápadok, kiszárad a szám. Átszalad a fejemen, hogy ki kéne lépnem a munkahelyemről, hogy ne találkozzak vele többé. Biztos már kiment körímélben az összes kollégának a sztori. Hányingerem van, és csak azért nem dobom ki a taccsot, mert megbizzen a telefon a kezemben. Most érkezik erre válasz: Oké, hatkor tali a Blahán!

Megőrülök. Már csak négy órám van, hogy visszanyerjem az emberi formám!

Forrás:

Depositphotos

*

Unalmas ez a céges vacsora. Mindig csak a munka, a szakmázás, igaz? – kérdem Mártont, miközben futólag megérintem a karját. Látom, hogy tetszik neki ez a mozzanat. Beszáll a játszmába. Kacérkodunk. Tudatában vagyok minden porcikámnak, és tudom, hogy mit kell tennem azért, hogy rám figyeljen, és fenntartsam a figyelmét. Sokáig.

Tudom, hogy figyeli, ahogyan a hajam az államnál előrecsúszik, azt is, hogy a tekintete végigcsúszik a dekoltázsomon és a csípőmön. A nézésem mély, fogva tartó, kacér. Az övébe mélyedek, az övé is az enyémbe. Egyre többször mozdul úgy, mint én, összeütközünk, egyszerre nyúlunk a pohár felé, egyszerre nevetünk, ugyanazokon a dolgokon.

Közel járok, ő is egyre többször érint meg, közelebb jön hozzám, mellettem marad egész este. És utána is.