Vannak, akik bevállalják a szakmájukat, és vannak, akik eltitkolják. Vagy azért, mert szégyellik, vagy mert tudják, sokan megszólnák érte, vagy mert jobb, ha a környezetükben élők nincsenek tisztában azzal, mivel is foglalkoznak. Ez az ő döntésük, ettől még a munkájukra szükség van, a hobbijaikra pedig nekik van szükségük. Mi sem bizonyítja jobban, mint hogy nap mint nap elvégzik a feladatukat, legyen az egy látványos rúdon táncolás vagy egyéb szórakoztatása a férfiaknak, esetleg heti többszöri testedzés. És vannak olyan nők is, akik bár nem ennyire megosztó szakmában jeleskednek, mégis – velük szemben – sokan nemtetszésüket nyilvánítják ki. De miért? Mert nem feltétlenül női munkát vagy hobbit űznek? Vagy mert nem angyalok?
Kell egyáltalán, hogy azok legyünk? Nem! Hiszen emberek vagyunk mind, a jótékonykodást és tündibündiskedést hagyjuk meg szárnyas barátainknak…
…ti pedig foglalkozzatok azzal, amivel jólesik!
Feltettünk öt kérdést három merőben különböző szakmájú nőnek, hogy megtudjuk, miért döntöttek úgy, hogy ezzel szeretnének foglalkozni, hogy hogyan éli meg ezt környezetük, és mit szólnak embertársaik, ha kiderül, mivel is foglalkoznak a szürke hétköznapokban – teljes állásban vagy akár hobbiként.
8 óra munka, 8 óra pihenés… – de hol van akkor a szórakozás?
Vannak, akik napi nyolc órát dolgoznak, de ez manapság már elég ritka, hiszen sokszor kénytelenek vagyunk hazavinni a munkát. Legtöbbünk tehát túlórázik, de vannak olyanok is, akik önként – és dalolva – vállalják a hosszú műszakokat. Feltettünk öt kérdést öt különböző szakmájú személynek, hogy megtudjuk, hogyan lehet ezt bírni, és hogy mennyire változtatta meg a munkájuk az életük, és hogy milyen hatással van mindez a családi életükre.
Következzen tehát egy escort-, egy tetováló- és egy testépítő lány vallomása…
Mi a munkád?
E: Escort vagyok, a testemből élek. De ehhez a munkához kell egy jó adag pszichológiai érzék is, mert téved, aki azt hiszi, csak és kizárólag a testiségből áll.
Gy: Projektvezető vagyok egy állami IT-cégnél, a hobbim pedig a „gyúrás”, azaz testedzés konditeremben, súlyokkal.
Mit szóltak a szüleid, hogy ilyen munkát vagy hobbit választottál? Tudják egyáltalán?
E: Szüleim nincsenek, valószínűleg már nem is élnek. Így – jelen esetben – nálam ez nem számít.
T: Tudják, főleg, mivel édesanyám is tetováló, és együtt dolgozunk. Ennél fogva nagyon örült, mikor elkezdtem tetoválni.
Gy: A szüleim biztos, hogy örülnek a munkámnak, hiszen én vagyok az egyetlen diplomás a családban. A konditermet nem bánják, mivel eléggé elfogadóak, nem nagyon szólnak bele semmibe.
Mikor fogalmazódott meg benned, hogy ezzel szeretnél foglalkozni vagy hobbiként űzni?
E: Az élet hozta így, már elég korán felfogtam, hogy csak magamra számíthatok, más nem fogja a „fészkemet”, otthonomat megteremteni, csak én. Akkor kezdtem el, amikor ott álltam egy szál magam, zsebem, gyomrom üres volt. Ekkor egy barátom ezt és még más lehetőséget is felvázolt. Én ezt választottam, elkezdtem, és mint egy normális szakmát komolyan véve – csak a célomra összpontosítva – elértem azt, amiért belekezdtem.
T: Általános suli végén, mikor anyukám elkezdett tetoválni.
Gy: A meló az adta magát valahogy. Végeztem az egyetemen, és kellett valami irodai munka. Ekkor csöppentem a pályázatírásba, azóta pedig közreműködői oldalon, és most IT oldalon is pályázatokkal foglalkozom. Az edzés 2009-ben fogalmazódott meg bennem, mert fogyni akartam. Előkerültek a hurkácskák. Lementem a terembe, és beleszerettem a gyúrásba. Azóta is járok heti 4-szer. Lévén, hogy tetoválásaim is vannak, a munkahelyemen igyekszem azért zárt ruhákban bejárni.
„A körömlakkok érdekelnek, meg a fegyverek” – Nők, akik férfias terepen érvényesülnek
„Mi, emberek úgy lettünk kitalálva, hogy szeretünk mindent felcímkézni, besorolni valahova, lehetőleg oda, ahova az előttünk lévő generációk is tették. Nehezen mozdulunk el a bevett sémáktól, ha valami különbözik az átlagtól, gondban vagyunk, hogyan viszonyuljunk hozzá. Így van ez akkor is, amikor pályát választ az ember lánya. Olyan nőkkel beszélgettem, akik férfiasnak titulált szakmában valósították meg önmagukat.”
Meddig akarsz ezzel foglalkozni?
E: Szeretnék megállapodni és családot alapítani, mert már elértem, amiért elkezdtem ezzel foglalkozni. De azt tapasztalom, nagyon nehéz normális, lelkileg nem sérült társat találni, aki még normális értékrenddel rendelkezik. Szóval addig, amíg megtalálnám azt a férfit, aki viszonozni is tudja azt a sok szeretetet, odaadást, ami bennem van.
T: Nem tervezek mással foglalkozni, ameddig csak lehet.
Gy: Sajnos a melót vagy harminc évig még tuti, hacsak nem nyerek a lottón. Az edzést is minimum eddig tervezem.
Tudnál egy irodában ülni napi nyolc órát?
E: Igen, el tudnék menni és nyolc órában dolgozni, mint mindenki más. Ha megtalálnám a társam, akiért valóban érdemes váltani, akit hazavárhatnék, gondoskodhatnék róla, és ez kölcsönös lenne. Sajnos egyelőre nem jók a tapasztalatok, de nem adom fel, mert ahogy a célomban hittem és kitartó voltam, ebben is hiszek.
T: Nem. Kizárt dolog.
Gy: Most is épp ezt teszem.
Volt, hogy valaki a nemtetszését fejezte ki a munkáddal, hobbiddal kapcsolatban?
E: Nem volt olyan, aki elítélt volna ezért, bár lehet, hogy csak nem mondták a szemembe. Én nem bántam meg, és ember maradtam mindezek mellett.
T: Sajnos igen, de szerencsére ez a ritkább. Többnyire meglepődnek, mikor kiderül, hogy ezzel foglalkozom, a nagy átlagnak viszont tetszik.
Gy: Persze. Mindig vannak gyűlölködő vagy buta emberek.
Nem kell velük foglalkozni!
Mit szólnátok hozzá, ha a pasitok lenne a kozmetikusotok?
„Vajon léteznek férfi- és női szakmák? Erről erősen megoszlanak a vélemények. Sokan úgy gondolják, hogy egy nő nem lehet kamionsofőr vagy egy férfi kozmetikus. Tény, hogy manapság már szinte nincs olyan szakma, amit ne művelhetne bármelyik nem. Bizonyos eltolódások szerintem inkább csak a kialakult sztereotípiák miatt léteznek, ezért lehet bárkiből űrhajós! De nézzük, mik azok, amiket többségében pasik vagy csajok csinálnak!”
