A demenciáról valószínűleg már sokan hallottatok. Ez egy igazán szívszaggató betegség, ami a beteg fizikai egészségére nem hat ki, viszont megfosztja őt a legszebb emlékeitől. Ez pedig a hozzátartozóknak sokszor kibírhatatlan fájdalmakat okoz.
Azonban azok az emberek, akiknek a párjuk ebben a betegségben szenved, szép lassan megtanulják értékelni a legapróbb szép pillanatokat is. Ezen ment keresztül az a bácsi is, akinek felesége Alzheimer-kóros. Ő már pontosan tudja, hogyan támogathatja feleségét ebben a nehéz helyzetben. A bácsi történetét a Humans of New York Facebook-oldala osztotta meg.
„19 éves voltam, ő pedig 16. Általában vasárnaponként randiztunk. Nem csináltunk túl sok mindent, én farmer voltam, nem voltunk azok a folyton pezsgő emberek.
Aztán minden randinkat egyre jobban élveztem, elkísértem őt a szalagavató báljára is, ami 10 mérföldre volt tőlünk, Richmondban. Én voltam ott az egyetlen, aki nem viselt szmokingot. Azok a városi emberek azt sem tudták, mit kezdjenek velem.
Azt nem tudom pontosan megmondani, mikor szerettünk egymásba. Azt sem tudom megmondani, mikor kértem meg a kezét. Ez valahogy természetes volt. Azt hiszem, csak ültünk az autóban, én pedig nekiadtam a gyűrűt.
Nem volt túl sok különleges pillanatunk, amit megoszthatnék veletek. Egyszerű emberek voltunk, akiknek sok boldog napja volt együtt, de egyszer csak minden megváltozott. Az 50. házassági évfordulónkat ünnepeltük Bostonban. Mikor hazafelé jöttünk, azt mondta, rossz irányba megyek. Nagyon kitartó volt, nem is harcoltam vele. Megfordultam a kedvéért, és akkor már tudtam. Az apja demenciában szenvedett, és most vele is ugyanaz történik.
Aztán hamarosan a neveket is kezdte elfelejteni… Mikor pedig a helyzet rosszabbra fordult, sokszor el akart menni otthonról. Akkor oda kellett feküdnöm az ajtó elé, hogy ne tudjon elmenni. Egy reggel felébredtem, és sehol sem találtam, kiakadtam. Hová ment? Mégis hová mehetett? Kifutottam az utcára, de kint teljesen sötét volt. Az utat csak az utcai lámpák halovány fényei világították meg.
Mikor megláttam őt, utánafutottam, és magamhoz szorítottam, de ő harcolt velem, nem akart hazajönni.
Hiányzik, hogy nem tudunk sehová elmenni és táncolni. Szerdánként azért még eljártunk önkénteskedni egy idősek otthonába, ahol ő zongorázott, én pedig lapoztam neki a kottát. Ez volt az utolsó dolog, amire emlékezett, a zene volt az élete. De egyszer csak nem játszott többé.
Ő egész életében a családját szolgálta, most pedig eljött az idő, hogy én szolgáljam őt. Lehet, hogy az elméje már nem teljesen ép, de ő itt van nekem.
Még mindig meg tudom nevettetni. Minden reggel beleülünk egy székbe, és délig ölelgetjük egymást. Szereti becsúsztatni a kezét az ingem alá, hogy érezze a bőrömet. És még mindig szereti, ha megcsókolom.
Néha csak „gügyög”, és nem mond rendes szavakat, de sosem mondom neki, hogy maradjon csendben, mert még ez is jobb, mint a semmi.”
IDE kattintva pedig egy idős házaspár különleges történetéről olvashattok, akik a koncentrációs táborban szerettek egymásba.