Az emberi emlékezet csodálatos. Ha úgy gondolja, hogy jobb nektek, hogy felejtsetek, akkor töröl, mélyre rejt emlékeket, és tény, hogy sokunk – a legtöbbünk – a gyerekkora bizonyos részeire alig emlékszik. Nem úgy azok, akiket terrorizáltak gyerekkorában.
A Psychology Today érdekes dologra hívja fel a figyelmet, miszerint ha egy társaság beszélget, és nosztalgiázni kezdenek, kevés dolgot tudnak felidézni a gyerekkorukból, ám ha arra kérdezünk rá, hogy emlékeznek-e valamilyen gyerekkori terrorizálásra, akkor meglepő élénkséggel és részletességgel tudják visszaadni a múlt történéseit. Kezdve attól, hogy ki volt az, miket csinált velük, és mit éreztek közben pontosan. Szinte mindenkinek van ilyen emléke és története a társaságban, amit el tud mesélni.
Hogy miért emlékszünk egy traumatikus emlékre ennyire élénken? Rengeteg okból, és ezeket az okokat érdemes megosztani a gyerekekkel, ismerősökkel, volt terrorizálókkal, hogy megértsék, minden tettük és mozzanatuk kihatással volt a terrorizáltak későbbi életére. A gyerekkori bántalmazás nem múlik el nyom nélkül. Íme, mi minden marad meg a bántalmazottakban, mire emlékeznek még felnőttkorukban is nagyon élénken.
„Hibásak vagyunk”
Tudták, hogy husisabbak, lassabbak, pöszék, de mások voltak azok, akik erre felhívták mindenkinek a figyelmét, és megszégyenítettétek őket emiatt. Ezzel növelték bennük azt az érzést, hogy hibásak, tökéletlenek, ami miatt még felnőttkorukban sem tudják lerázni azt a kellemetlen érzést, hogy még mindig ugyanazok a duci/fogszabályzós/kapafogú gyerekek, akik akkor voltak. Még akkor sem, ha már lefogytak, egyenes a fogsoruk vagy sikeressé váltak. Erről szól Viola cikke is, aki több mint 10 kilót fogyott gimi óta, mégis mindenre emlékszik, ami a középiskolás évek alatt történt vele.
A szégyen
A bántalmazottak szégyellték magukat, azt, akik voltak, azt, hogy tehetetlenek a bántalmazóval szemben. Ugyanilyen tehetetlennek érezték magukat akkor is, ha más sorstársukat terrorizálták, és nevettek rajtuk, mert nem tudtak mit tenni ellene. A tehetetlenség érzése a szégyenérzettel folyamatosan nőtt.
Magányosság
Sokan közülük nem tudtak kivel beszélni otthon sem a problémákról. Voltak, akik szégyellték elmondani otthon, hogy mit élnek át nap mint nap. Egyedül voltak, nem támaszkodhattak senkire semmiben. Ha pedig mégis felszólaltak, gyakran kapták azt a tanácsot, hogy hagyják figyelmen kívül a bántalmazókat. De hogy lehet figyelmen kívül hagyni, amikor átjár a kín, a megalázottság és a félelem, hogy aznap mit fogtok átélni?!
Kihagyták a sulit
Gyakran gyomorideggel keltek, hánytak, ment a hasuk a stressztől, és direkt lekésték a buszt, hogy ne kelljen találkozniuk a kegyetlenkedő osztálytársakkal.
A mai napig szoronganak
Az iskolai csúfolódók tetteikkel elindították a testünkben a depresszió és a szorongás fizikai tüneteit. A gyomorfájdalom, az idegesség sokuknál később is megmarad emiatt.
Megélték az igazi magányt
Soha nem akarták beválogatni őket testnevelésen egyik csapatba sem, és azok, akik esetleg barátkoztak volna velük, elfordultak tőlük. Barátság nélkül felnőni nagyon rossz, alapvető törést idéztetek elő a bizalmukban, amit felnőttkorukra is magukkal vittek.
Ha ti láttok a környezetetekben kiközösítésre példát, vagy a gyerekeitek kerülnek ebbe a csapdába, tegyetek ellene! Ne hagyjátok, hogy örökké tartó, soha el nem múló sebeket szerezzen!