A civilizáció az emberi fejlődés egyik legfőbb bizonyítéka. Ez a fejlődés pedig nemhogy megállni készül, de manapság gyorsabb, mint eddig bármikor. Ennek hatására az élet kényelmesebb, és úgy tűnik, boldogabb is lett: a fedél a fejetek felett, az orvosi ellátás, a munka és a szociális juttatások alapvető jogoknak tűnnek – mi több, okostelefon, wifi és pizzarendelés nélkül is már nehezen képzelhetitek el az életeteket. Mégis, időről időre egyes csoportok, itthagyva minden komfortot, visszavágyódnak a romlatlan természetbe.
Míg van, aki isteníti az okostelefonok és autók korát, addig bőven akad, aki foggal-körömmel küzd azért, hogy az emberiség visszavegyen őrült tempójából. Ezek az emberek a civilizáció fényes mázát megkapargatva arra jutnak, hogy a természet leigázása és a technológia vívmányai nemhogy nem alapszükségletek, de inkább eltorzítják az emberi természetet, megszakítják kapcsolatukat valódi énükkel, ezért úgy döntenek, visszavonulnak a természet lágy ölére, hogy úgy éljenek, mint az első emberpár az édenkertben. Hogy mennyi ebből romantikus illúzió, és mennyi a valóság, az most kiderül.
Egy kis történelem
Az ipari forradalom, a polgárosodás első jeleire megjelent ennek első ellenzője is, aki nem volt más, mint a felvilágosodás korabeli filozófusa, az emberi jogok megalkotója, Jean-Jaques Rousseau.
Szerinte az ember természetéből fakadóan jó, a társadalom rontja meg.
Arra buzdította az embereket, hogy az eszük helyett a szívükre hallgassanak, így hallhatják meg Isten valódi hangját, így élhetnek békességben önmagukkal és a természettel – ő maga is követte elveit, így élete második felét vidéken töltötte.
Az ő filozófiájából bontakozott ki a bon sauvage, azaz a nemes vadember ideológiája is: ez a romantikus nézet a civilizációban csalódott ember számára mutat utat a boldogság felé, középpontjában a romlatlan vadember ideája áll. Ezt követte Gauguin is, a XIX. század második felében: Franciaországot megelégelve Tahitire utazott, hogy a nemes vadak között leljen inspirációt és boldogságot. Előbbit meglelte, gyönyörű, egzotikus képei ma is világhírűek, utóbbit azonban nem: szegénység és betegség várt rá a francia gyarmaton – a romlatlan édenkert gyümölcse mégsem bizonyult olyan édesnek.
A XIX. században az amerikai transzcendentalista írók, például Emerson és Thoreau voltak azok, akik visszatértek a természethez, immáron a nemes vadember ideálja nélkül, elsősorban spirituális útkeresés céljából. Thoreau a gyakorlatban is megvalósította az önkéntes száműzetést: két évig élt a Walden-tó partján, vállalva a minimalista létet is, azaz, hogy csupán a szükséges dolgokat birtokolja, és lehetőleg azokat is saját maga termeszti, készíti el. E két év tapasztalataiból született meg Walden című könyve.
Eljött a tudatos jelenlét kora
Manapság, ahogy a XXI. század embere keresi azt a lelki táplálékot, amit a vallás már nem tud neki megadni, ismét elterjedőben van a természetbe visszatérés divatja. A tudatos jelenlét, azaz a mindfulness egyre több embernek nyújtja ezt a lelki és szellemi iránymutatást, és ennek fontos része az élet egyszerűsítése is. Alapvető üzenete, hogy az, amit éberségnek neveztek, valójában jobban hasonlít egy hosszú álomra: gépiesen és öntudatlanul végeztek el rengeteg napi teendőt, és elvesztitek a kapcsolatotokat a világgal, önmagatokkal. A tudatos jelenlét éppen arra tanít, hogy figyelmeteket ítélkezésmentesen és tudatosan a jelen pillanatra fordítsátok: így ismerhetitek meg saját természeteteket, felfedezhetitek, mi az, ami valójában értékes az életben, és mi csak felesleges cicoma.
Éljetek a jelenben – próbáljátok ki a mindfulness technikáját!
„A gondolatok jönnek és mennek, mint felhők az égen, de nem vehetik át az uralmat felettetek. A mindfulnessnek nem célja a relaxáció – habár mellékhatásként ez gyakran megjelenik –, mert fontos, hogy elfogadjátok és megéljétek a kellemetlen, akár fájdalmas élményeiteket is, ahelyett, hogy menekülnétek előlük vagy megpróbálnátok elfojtani azokat” – szól egy korábbi cikkem, amiben mindent megtudhattok a mindfulnessről, arról, hogyan is engedhetitek el egyszerűen a gondolataitokat, anélkül, hogy egész nap azon stresszelnétek!
A cikket ide kattintva olvashatjátok el!
A természetben élve, mivel függtök tőle, nem lenne más választásotok, mint a jelen pillanatra figyelni, annak változásait, az élet különlegességét észrevenni. Ezt ismerték fel, és tapasztalták meg a transzcendentalista költők, azonban ők már óvakodtak ennek túlromanticizálásától:
a természet nem tökéletes, nem romlatlan, egyszerűen a maga teljességében csak létezik, pillanatról pillanatra. Éppen ezért érdemes kiszabadulni a monoton hétköznapok fogságából, és elmerülni a vadonban.
Most akkor költözzek ki egy erdőbe?!
Persze nem arról van szó, hogy csak úgy élhettek értékes életet, ha már ma este sátrat vertek egy közeli erdőben, és ezentúl vadnyúlon és bogyókon éltek! A természettel fel lehet venni a kapcsolatot ennél óvatosabban is. Kössétek össze például a testmozgást a természettel: fussatok erdőben, folyó mentén. Jógázzatok a szabadban, menjetek ki piknikezni egy rétre, ússzatok természetes vizekben. Kiránduljatok! Nem kell túlélőtúrára menni, de számos izgalmas útvonalat lehet felfedezni Magyarországon is.
A hardcore természetkedvelők persze sátrazhatnak a szabadban, sziklát mászhatnak, terepfuthatnak – ám mindezek közben merjetek rácsodálkozni a természetre. Üljetek egy darabig csendben, és érezzétek meg a számtalan élőlényt, növényeket, állatokat, akik körbevesznek titeket, és akikben, legyenek bármilyen aprók vagy mozdulatlanok, ugyanúgy lüktet az élet, mint bennetek.
A tudatos jelenlétnek alapelve az is, hogy nem erőltet rá semmit senkire, elfogadja az élet sokszínűségét, az emberek egyediségét. Azonban az ilyen meditáció során éppen ehhez, saját magatok valódi természetéhez kerülhettek közel, és felismerhetitek, mi tartozik hozzátok valójában, és mi nem.
Hiszek abban, hogy ki lehet sétálni a bánatot – Miért megyünk világgá a saját városunkban?
„Hiszek abban, hogy egy város hangulata a benne élő emberek érzéseiből, élményeiből, történeteiből épül fel. Néha arra gondolok, bárcsak a város beszélni tudna, bárcsak elmondhatná, hányan éreztek hasonlóan a rakparton ülve. Bárcsak elmondaná, ők mit tettek és hogyan léptek tovább. Bárcsak tudnám, mások miért ültek itt!” – grafikusunk, Cséfalvay Fanny egy korábbi cikkében nemcsak illusztrált, de mesélt is, mégpedig arról, hogy a bánatunkkal nem kell messzire menni, „letehetjük” akár a saját városunkban is.
A cikket ITT találjátok!
