Vannak történetek, amikről nem szívesen beszél az ember. Mert tabunak számítanak, fájdalmasak, vagy nagyon intimek. A gyász talán ezeknek a keverékre. Ha nagyon nehéz is, de úgy érzem, itt az ideje, hogy írjak róla, hogyan vesztettem el édesanyámat.
Egy rutinvizsgálattal kezdődött minden.
Csörgött a telefon, a háziorvos volt a vonal túlsó végén.
– Valami nincs rendben a leletekkel – mondta anya, mikor lerakta a telefont.
– Oké, persze, persze, biztos csak túl magas a vérnyomásod, vagy kevés vitamint eszel, mindig ijesztgetik az embert… – egy percig sem vettem komolyan a dolgot.
Pár nappal később
Akkoriban derékig érő hajam volt, gyakran kértem meg anyát, hogy fonja be. Fülledt augusztusi este volt. A belvárosban borfesztivált tartottak, oda készültem a barátaimmal. Leültem a székre, anyának háttal. Fésülte a hajamat, beszélgettünk. Elmesélte, hogy visszament az orvoshoz.
– A véremmel van valami… Ez egy olyan betegség… Tudod… ami… szóval… a vérsejtek…
– Anya! Beszélj már érthetően, mi a baj?
– Leukémiás vagyok. Kezelésre kell mennem… de minden rendben lesz… kihullik a hajam, de kit érdekel, majd visszanő, nem igaz? Szegeden lesz a…
Csak mondta, csak mondta… Nyugtatni próbált, mintha influenzáról lenne szó. Forráztam már le kiskoromban a lábam, a mai napig viselem a nyomát. De az érzés, amit akkor éreztem, semmilyen fizikai fájdalomhoz nem fogható. Felpattantam a székből, földhöz vágtam a kezemben lévő hajkefét, sírtam, ordítottam. De még mindig nem vettem elég komolyan. Már tudtam, hogy baj van, de akkor még hittem az orvostudományban. Én naiv…
Csendben, egyedül
18 évesen, túl az érettségin, a nagybetűs élet küszöbén. Míg az osztálytársaimnak életük legjobb időszaka kezdődött, én a poklok poklát jártam. Csendben, magamban, elfojtva.
Napra pontosan aznap költöztem Kecskemétről Budapestre, amikor anya Szegedre utazott az első kezelésre. Nem volt időnk felkészülni, gondolkodni, hogy milyen alternatív lehetőségek vannak, azonnal el kellett kezdeni a kemót.
Borzasztóan nehéz volt úgy bemenni az iskolába, hogy senki sem tudta, min megyek keresztül. Nem kezdhettem úgy, hogy sziasztok, Juci vagyok, Kecskemétről jöttem, van egy kutyám, anyám meg rákos. Egyszerűbbnek tűnt hallgatni, tettetni, hogy minden rendben van. Így egyenlő esélyekkel indultam, nem én voltam a lány, akit sajnálni kell.
8 hónap
Nyolc aggódással és bizonytalansággal, őrlődéssel és kétségbeeséssel teli hónap következett. Végig kellett néznem, ahogy az erős, életvidám, bátor anyukámnak kihullik a haja, hétről hétre vékonyabb, sápadtabb, gyengébb lesz. Ő mégis sokat nevetett. Nevetett, ha félrecsúszott a parókája, nevetett, hogy újra olyan vékony, mint lánykorában. Ő volt halálos beteg, mégis én sírtam állandóan.
Világéletemben pesszimista ember voltam, de most mégis hittem, hogy meg fog gyógyulni. Nem tehettem mást. Nem fogadhattam el az elfogadhatatlant, de lassan muszáj volt, hogy komolyan vegyem.
Baj van
Hazafelé tartottam az iskolából, amikor apa hívott. A hangján éreztem, hogy baj van. Anya tüdőgyulladást kapott. Álltam a Corvin mozi előtt, földbe gyökerezett a lábam. Most nem volt mit földhöz vágni, nem ordíthattam bele a világba a fájdalmam. Itt már komolyan vettem a kurva rákot. Tudtam, hogy csak a csoda segíthet. Később felhívtam anyát is. Ő, aki a legnehezebb helyzetben is meg tudott nyugtatni, most zavart volt. Már beszélni is nehezére esett. Éreztem, hogy gyenge.
Nem akartam tovább fárasztani, rövidre zártuk az aznapi telefonálást. Mindig úgy búcsúztunk, hogy holnap folytatjuk. Most csak annyit mondtam, hogy szeretlek. Ez volt az utolsó beszélgetésünk.
Azóta
Eltelt négy év, és még mindig ugyanolyan nehéz.
Egy idézet szerint: a gyász olyan, mint egy bőrönd az ágy közepén. Nem számít, mi van, fel kell emelned és magaddal vinned mindennap.
Ennek a bőröndnek a cipelése megerősített az évek alatt, átformált, talán meg is keményített, de úgy érzem, megtanultam vele élni.
Mindenki hoz magával hasonló bőröndöket, csak a súlyuk változó. Az enyém a nehezebbek között van.
