Tudtátok, hogy a szívek, ha beszélni tudnának, akkor olyan dolgokat mondanának, amiktől elakadna a szavatok? Ezek a dolgos kis műszerek a mellkasotokban, akik tartják a frontot akkor is, ha boldogok vagytok, és akkor is, ha valami nagyon-nagyon fáj és földhöz vág, most írtak nektek egy levelet. Az életről, a szerelemről, a hitről. Arról, hogy társak a bajban, a jóban. De ez rajtatok is múlik.
Kedves gazdám!
Halott voltam, míg nem találkoztál Vele. Álmosan dobogtam a mellkasodban, és nem sok szerepet töltöttem be az életedben, pusztán csak egy biológiai szerv voltam, aki pumpálja a vért a testedben, és életben tart. Természetesnek vetted ezt, és talán azt sem tudtad, hogy létezem. Nem éreztél engem különösebben.
Aztán beköszöntött a nyár, megláttad Őt, és hirtelen megéreztél. Nem értetted, mi ez a verdeső kismadár a torkod alatt kicsivel, ami csiklandoz belül a pihés szárnyaival. Próbáltad nyelésekkel és egyéb elterelő ingerekkel elnyomni az érzést, de nem tudtad. Színtiszta biológia az egész – gondoltad –, bármit is jelentsen ez. De én tudtam, hogy előbb-utóbb ezt teszi majd veled, velünk a szerelem, és te olyan kis tapasztalatlan voltál… Igazán befűtöttél nekem, feladtad a melót rendesen.
Be kellett izzítanom a szerelem kemencéjét, és szétárasztottam a meleget az egész testedben. Az ő szíve sem volt másképp, és voltak pillanatok, mikor szinte egyszerre dobogtunk, egymáshoz közel. Összeértünk, és én már akkor éreztem, hogy a mi dobogásunk nem teljesen illik össze.
Kihagytunk egy ritmust. Aggódtam, de nem az én tisztem volt dönteni, sem szólni. De azért tudom, te is érezted azt a furcsa érzést az irányomból, és olyankor kényelmetlenül fészkelődtél a helyeden, de egy fejrázással elsimítottad a hajszálakat az arcodból, és azzal együtt a kellemetlen érzést is. A pillanatnak éltél: a szemének, a bőrének, az ajkai mögül kivillanó hófehér fogának, a csókjainak és az azokba fulladó éjszakáknak.
Forró volt a nyár, és nem azért, mert a hőmérő a 40 fokhoz közelített, hanem azért, mert imádtátok egymást. A testetek biztosan. Megnéztétek a Szerelmünk lapjait, és eldöntöttétek, hogy ti vagytok a 21. század Noah-ja és Allie-je. Megfogadtátok, hogy bármi történjék is, nálatok az örökké tényleg örökké lesz. Én akkor már tudtam, készültem a repedésre, a hírre, ami a csücskömtől a csücskömig tép majd. Hazug volt a szerelmed szíve, folyamatosan félrekalimpált. Nem szerettem a közelében lenni, de hát a mellkasodból mégsem téphettem ki magam, nem igaz?
Haldokolt már a nyár, mikor beütött a krach. A levelek reszkettek a fákon, érezték, hogy jön a halál, a tél, a hideg.
Egyre feszültebb voltam, a test nem hazudik, a tudatalattid sokkal előbb járt, mint a te realitásod, és vártam, mi lesz az a mozzanat, ami kettétép majd. Végül egy üzenet volt az, és te percekig csak olvastad azt a pár sort, oda-vissza fixált a szemed a szavak között.
Tudtad, hogy másodpercenként 8 szót képes az ember rögzíteni? Felhasadtam, mire a szöveg végére értél, felbugyogott belőlem a vér. Te a mellkasodhoz kaptál. Pont a bal oldaladhoz, ahol én vagyok, pedig bioszból annyira hülye voltál, hogy sosem bírtad megjegyezni, hogy a szív bal oldalon van, mindig a jobbra mutattál. Aznap megjegyezted örökre, hol vagyok, és ha olyanokkal találkoztál, akik nem tudták, szomorúan konstatáltad: nekik még nem fájt a szerelem eléggé.
Most nagy rés van rajtam, tátongok feketén és üresen. Szeretnék begyógyulni. Itt a kezemben a tű, cérnával. Bombabiztosabb, mint azok, amelyeket a sebészek használnak egy szívműtét során. Vigyázzban állok, és szeretném összeölteni ezt a sebet, de ugye tudod, hogy ez rajtad múlik? A te döntésed kell hozzá, a te akaratod. Megpróbáltam már összevarrni, de azonnal felhasítottad, mikor eszedbe jutott pár emlék. Nem ment neked a túllépés.
Ugye tudod, hogy idővel majd könnyebb lesz? És ugye azt is tudod, hogy ha ezt a sebet összevarrom, behegesedik, utána majd valaki más tép rajtad egy újat? Meg kell tanulnunk együttműködni.
Én türelmesen várok. Várom, hogy felállj, és újra szeress majd. A heget majd én ápolom. Hiszek benned. Addig tartom a varrókészletet a kezemben, míg rá nem bólintasz, hogy mehet. És akkor összevarrom magunkat.
És esélyt adunk másnak, aki majd újra sebet ejt rajtunk.
Vagy éppen kezébe vesz téged, veled együtt engem is, és vigyáz ránk.
Hiszel ebben te is, ugye?
