Muszáj volt megírnom ezt a levelet, és ne aggódj, nem egy petíciót nyújtok be neked, sok társam alámaszatolásával, hogy jó lenne, ha befejeznéd a fajunk felzabálását. (Bár tartok tőle, hogy azt a petíciót elnyalogatnád.) Nem vagyunk mi olyan kicsi nép, sokan vagyunk, sokfélék, keveredünk, sokasodunk, és a vallásunk is azt tartja, hogy eleve el van rendelve a sorsunk: a te hasadban végezzük mind, és ezért, ha úgy vesszük, sokat ér az életünk, mégis, kiért tesznek meg ennyi mindent?

Egész végig arra gondoltál, hogy szükséged van rám, azonnal, és azt sem vetted zokon, hogy végigmért a pénztáros, talán kicsit ki is röhögött, mert ordított rólad, hogy ágyból jöttél, és ezt csak tetézte a látvány, hogy 5 tábla csokit dobtál a pultra, hunyorgó szemmel, és hazáig be is faltál mindünket.

Az is sokat elárul a viszonyunkról – ami egyértelműen függő, ne is tagadd –, hogy a vizsgaidőszak egyik napján a nagy stresszre való tekintettel nem ettél egész nap egy falatot sem, csak tanultál, zabáltad a betűket, pedig láttam, mind kihullott a fejedből, nem tapadt meg nagyon. Aztán elmentél vizsgázni, és mire hazaértél, annyira kész voltál, hogy mikor rád nyitott a pasid, hogy megy a boltba, kérsz-e valami normális kaját, akkor krákogva mondtad, hogy hozzon csokit. Visszakérdezett, nem értette, mit mondasz, majd üvöltve közölted, hogy AZT MONDTAM, HOZZÁL CSOKIT! Hozott 16 darab sportszeletet, és bepusziltad mind, persze, te úgy emlékszel rá, hogy csak kettő szelet volt.

Forrás:

iStock

Ne ingasd a fejed, 16 volt, nem kettő, de hát nem áll messze tőled az önámítás. De nem baj, tudod, ez rám nézve elég hízelgő. Egyébként tájékoztatásul közlöm azt is, hogy iszonyú béna taktikát folytatsz akkor, amikor megeszed a dugicsokit, majd pár nap múlva veszel helyette másikat, ugyanolyat, mintha mi sem történt volna, és aztán azt fogadod el a pasidtól, mintha lila gőzöd sem lett volna arról, hogy honnan kerítette elő. Nos, remélem, vágod, hogy ilyenkor sem csak egy csokit eszel, hanem kettőt. Vagy hármat. Attól függ, hányszor játszod el ezt a vásárlósdit.

Egy elhagyott csomag őszintén mesél

„Mondjuk nem olyan rossz itt. Mindig történik valami, a polcokon mindig akad valaki, aki mesél. Sokan a fél világot megjárták, kicsit irigy vagyok. Én csak Győr és a Keleti között ingázom, unalmas az életem. A takarító személyzet talált meg végül, ők adtak le a az ügyfélszolgálaton. Másokat utasok, a kalauz talált meg. Várjuk a telefont mindannyian, reméljük, tudják, hogy ilyenkor csak be kell telefonálni, mi nem megyünk sehová, legfeljebb elvisznek.” Szerzőnk, Andi korábban egy elveszett csomag nevében írt fiktív levelet. A teljes írást itt találjátok.

Azt hiszem, a függőséged akkor kezdődött, amikor megkaptad életed első csomagolt csokikból álló „tortáját”. Pont annyi csokiból, ahány éves voltál. Tetszett a látvány, bár akkor még nem bírtál megenni egyszerre annyit. Gyúrtál rá pár évet, az biztos.

Csak most a lakásban keresel, múltkor a fagyasztóban találtál rám, és úgy fagyottan kezdtél el csócsálni, pedig tiszta vízízű voltam, nem volt türelmed kivárni, míg felolvadok. Biztos vagyok benne, hogy most, a levél végére már megint rám kívánkoztál, és a szemed jár a szobában, hogy hol is lehetek. Úrrá lesz rajtad a sóvárgás, meg sem próbálod leküzdeni már, csak felállsz, és nyitogatni kezdesz mindent. Nem is tartalak fel, keress csak. Falj fel, hadd teljesítsem be a sorsomat.

Nem köszönök el, úgyis mindjárt találkozunk…

A te édesed.