Zita egy véletlen folytán lett az ország első számú időjósa: riporteri állásra jelentkezett az RTL Klubhoz, ám mire a hírigazgatóhoz jutott, már betöltötték a meghirdetett állást. A csatornánál viszont épp időjóst kerestek, így Zitával is készítettek a próbafelvételt. Azóta sok év telt el, és Zita mindannyiunk otthonába régi ismerősként köszön be esténként. Ennek ellenére mégis nagyon keveset tudunk róla…
Amikor elkezdődött a tévés karriered, tanárként dolgoztál mellette. Milyen hatással volt a diákjaidra, hogy az arcodat elkezdte megismerni az ország?
Egy gyereknek az ismert arc nagyon-nagyon tetszik. Bárhová megyek, a mai napig leginkább gyerekek kérnek tőlem közös fotót. A gond mindössze annyi volt, hogy én akkor a legjobb tanár szerettem volna lenni – nem pedig Zita néni a tévéből.
Nehezen éltem meg, hogy úgy éreztem, a diákjaim a tévéből ismert énemért rajonganak – nem pedig a magyartanárért, aki minél jobb órát igyekszik nekik tartani.
Ennek volt szerepe abban, hogy végül otthagytad a tanári pályát?
Ez volt az egyik oka, de azt is éreztem, hogy muszáj egy kis terhet levennem a saját vállamról. Akkoriban a jogi egyetemre is jártam. Ez azt jelentette, hogy hajnali kettőkor keltem, hogy az első éjszakai járattal bemenjek a televízióba, ahonnan élőben jelentettem eleinte az időjárást. Amikor végeztem, rohantam tovább, hogy 7.30-ra beérjek a másik munkahelyemre, egy belvárosi iskolába. A munka mellett pedig minden másnap délután 4-re jártam az egyetemre jogot hallgatni. Mindehhez hozzátartozik, hogy pályakezdő tanár voltam, ezért az óráimra lelkiismeretesen felkészültem – ez pedig nem kevés időt vett igénybe.
Akkoriban apukám beteg lett, ápolásra szorult – és tudtam, hogy muszáj könnyítenem magamon, így otthagytam a tanítást.
A média világa – amiben mozogsz – egy elég pörgős, felgyorsult világ. Te vidékről, Sukoróról jársz dolgozni nap mint nap. Mi az, ami miatt vidékre költöztél?
Ez egy jó meglátás, a kollégáimon valóban azt látom, hogy iszonyú sokat dolgoznak és pörögnek. Az én munkám kevésbé ilyen – igaz, én több dolgot csinálok. A mai napig tanítok – bár már nem közalkalmazottként. Az élet empóm sokkal lassabb, mint bármelyik tévés kollégámé.
Egy kis faluban nőttem fel a Mátrában, így számomra mindig is a falura költözés volt a nagy álom. Budapesten volt egy nagyon szép lakásom, és tudtam, hogy ha egyszer elhagyom azt a lakást, akkor azt kizárólag egy vidéki ház miatt fogom tenni.
Amikor megismertem a férjemet, teljesen automatikusan és magától értetődően jött, hogy eladom a budapesti lakásomat és közösen ideköltözünk.
Egy korábbi interjúban elmondtad, hogy nagyon sokszor költöztél – közel tízszer. Sukorón megtaláltad a helyed?
Biztos vagyok benne, hogy most jó helyen vagyunk, innen már nem szeretnék máshová költözni. A mai napig emlékszem rá, amikor az autónkkal először begurultunk a faluba, és nekem könny szökött a szemembe, olyan boldogság járta át a testemet. Olyan, mintha a helyemre kerültem volna. Másfél éve lakunk itt, de minden nap megbeszéljük, hogy mennyire jó érzés itt tölteni a napjainkat.
Sukoró és Budapest között vonattal közlekedsz. Milyen gyakran kérdeznek az emberek a vonaton az időjárásról? Mennyire tudnak elvonatkoztatni a tévében látott szerepedtől?
Az emberek nem nagyon tudnak elvonatkoztatni az időjós szerepemtől. Gyakran megkérdezik tőlem, hogy mondjuk milyen idő lesz a hétvégén. Szerintem a részükről ez egyfajta érdeklődés irántam, egyfajta kapcsolatfelvétel: kíváncsiak rám, szeretnének velem beszélgetni, és ezzel a kérdéssel tudnak megszólítani.
Azzal, hogy a mai napig tömegközlekedem, több lehetőséget adok erre az embereknek, de a legtöbben inkább csak rám köszönnek – reflexből. Azt hiszik, ismernek – de nem tudják, honnan. Sokak szemében látom ezt a zavart. Korábban néha én is zavarba jöttem, mert ugyanazt éreztem, mint ők: azt hittem, ismerjük egymást, csak nagyon rossz az arcmemóriám. Mára ezt már megszoktam. Gyakorlatilag ott vagyok az emberek otthonában minden nap, ismerős nekik az arcom – de elsőre nem ugrik be nekik, honnan.
Időjósból Jónő
Zitához hasonlóan egykor Takács Nóra arca is az időjárás-jelentésből lehetett számotokra ismerős. A Hogyan legyek jó nő? sorozat előtt Nóra ugyanis időjósként dolgozott. „Modellként dolgoztam, amikor meghívtak egy tévés castingra. Eleinte nem akartam elmenni, de aztán egy barátnőm unszolására részt vettem a válogatón, és végül én lettem az OzoneNetwork időjósa. A munka kezdete előtt egy nagyon intenzív képzést kaptam, így abszolút képben voltam ezzel a tudománnyal. Bizonyos mozdulatok pedig máig a fejemben vannak: két lépés jobbra, ha Győrt akarom megmutatni – egy lépés balra, ha Nyíregyházát.”
Coachként is dolgozol. Ez a vonal hogy jött nálad?
Amikor gyerekekkel foglalkoztam, egy idő után azt éreztem, hogy egyáltalán nem elég az, amit az órákon csinálok: hogy mondjuk verset elemzünk. Azt akartam, hogy a tanítványaimat alapjaiban motiváljam a tanulásra, a tudásvágyra – de éreztem, hogy ez valahonnan mélyebbről kéne, hogy jöjjön belőlük.
Amikor a szülői értekezletek alkalmával találkoztam a szülőkkel, rájöttem, hogy azért vagyok tanárként nagyon kevés egy gyereknek, mert az óráimon kívül rengeteg hatás éri otthon és iskolán kívül is a diákjaimat.
Világossá vált számomra, hogy sokkal többet kell tanulnom a pszichológiáról, ha valamilyen pozitív hatást akarok elérni, így eldöntöttem, hogy továbbképzem magam. Érdekes egyébként, hogy nyelvtanórán nemcsak az alany-állítmányt tanítottam a gyerekeknek a mondatelemzésnél, hanem azt is, hogy miként lehet agressziómentesen, asszertívan kommunikálni. Az irodalmat–- a verseket, novellákat, más írásokat – eszközként használtam különféle kommunikációs technikák bemutatására.
Egyébként nagyon sajnálom, hogy ezt ma nem tanítják kötelező jelleggel például a gimnáziumokban – mert úgy érzem, hogy nemcsak a fiataloknak, de a felnőtteknek is szüksége lenne ilyen képzésre. Ha ezt tanítanák, szerintem sokkal kevesebb konfliktus és válás venne minket körül.
Ebből a felismerésből jött a váltás, és elkezdtem felnőttekkel foglalkozni. Alapvetően önértékelés-fejlesztéssel és az önbecsülés növelésével foglalkozom különféle kommunikációs tréningeken.
Most, coachként nem jött elő ugyanaz a probléma, ami anno tanárként a diákjaiddal – azaz, hogy a tévében látott arcodtól nem tudnak elvonatkoztatni?
Szerencsére egyáltalán nem, és ennek nagyon örülök. Az egy nagyon izgalmas dolog, amikor az ember a felnőttoktatásba bekerül. Tudomásul kellett vennem, hogy mivel ismerik az arcomat, látnak engem valahogy – de ezt ebben a szerepkörben inkább már kihívásként éltem meg, mintsem problémaként. Az, hogy az embernek milyen a személyisége, mire képes, mennyi minden van még benne – na ez nem jön át a televízió képernyőjén keresztül. Én nem műsorvezető vagyok, hanem időjárás-jelentő, így pár perc leforgása alatt mindössze adatokat közlök, tehát nem a véleményemet és a gondolataimat tolmácsolom a nézők felé.
A felnőttek, akikkel találkozom inkább csak még kíváncsibbak rám emiatt, és tudni szeretnék, mi minden van a nyilvános arcom mögött. A gyerekek nem ilyenek, ők nem látják még ennyire komplexen az ember személyiségét, így őket könnyen magával sodorja, ha a tévéből mosolygok rájuk vissza.
Akikkel coachként foglalkozom, épp azt mondják, hogy a tévés énemre néznek másként a foglalkozásaink után. Manapság gyakran kapom azt a pozitív visszajelzést, hogy mennyire más engem műsoridőben látni, miután már annál többet is megtapasztaltak belőlem egy-egy tréningen.
Te magad is figyelsz a lelkedre, pszichológushoz is jársz. Szakemberként mit gondolsz, mennyire van meg a kultúrája itthon annak, hogy figyeljünk magunkra és a lelkünkre?
Azt látom, hogy a laikus ember arra még nincs készen, hogy foglalkozzon a lelkével. Itthon azt gondolják, hogy aki pszichológushoz fordul, az beteg. Azt gondolom, már önmagában a tanácskérés egy nehéz élethelyzet, hiszen nem mindegy, kihez fordul az ember.
Egyébként a lelkünkkel nemcsak pszichológus foglalkozhat: egy jó barátnő a megfelelően feltett kérdéseivel vagy egy elgondolkodtató könyv ugyanolyan hatásos tud lenni. Persze ha valamilyen komolyabb érzelmi probléma, vagy feldolgozásra váró élmény van a háttérben, akkor ez már nem feltétlenül elég. Ráadásul az embernek sokszor vakfoltja van saját magára – ezért jól jön egy külső, szakértő szem.
Én például évekkel ezelőtt féltékeny lettem az akkori párkapcsolatomban, és úgy döntöttem, elmegyek egy pszichológushoz, mert nem akartam szerdáról csütörtökre rosszul érezni magam. Szerintem nem engedhetjük meg magunknak, hogy egyetlen negatív érzelem körül forogjanak a mindennapjaink. Három alkalom elég volt ahhoz, hogy ez a problémám megoldódjon – azóta sem voltam féltékeny és szerintem nem is leszek. Ehhez csak annyi kellett, hogy beszéljek valakivel, aki objektívan, szakértő szemmel lát valamit, amit én nem látok. A segítségkérésben szerintem nincs semmi szégyellnivaló – jó lenne, ha minél többen foglalkoznának a lelkükkel.
Nagyon erős stabilitás, kiegyensúlyozottság árad belőled. Nálad ez miből adódik?
Nagyon sokat gondolkoztam ezen, mert ez egy összetett dolog. Egyrészt volt egy szabad, nagyon jó gyerekkorom, amiről a mai napig nem tudok semmi rosszat mondani. Az is fontos, hogy milyen mintát hozunk a szüleinktől – és bennem két mondat ragadt meg nagyon:
az egyik az volt, hogy mindig mondjuk el, mi bánt minket. Nagyon fontos volt otthon, hogy ki merjünk mondani dolgokat.
A másik pedig apukám kapcsán hangzott el, aki katonatiszt volt, és azt mondta: nem számít, hogy az ember váll-lapján milyen rangú jelzés szerepel. Csak jó és rossz ember van – az, hogy kinek hány csillag van a vállán, teljesen lényegtelen.
Ezért bennem sosem volt komplexus a magas hatalmú emberekkel szemben – mert ugyanolyannak láttam őket, mint bárki mást. A szememben pedig a tiszteletet nem a rangjával vívja ki valaki, hanem azzal, ha jó ember – azaz ha valami olyat tett, ami tiszteletre méltó.
Az is hozzátesz a kiegyensúlyozottságomhoz, hogy genetikailag hozom magammal a derűt: nagyon magas a szerotoninszintem, ami a boldogságérzetért felelős. Amikor pszichológiát tanultam, arról is tanultunk, hogy miként határozzák meg az ember érzéseit a hormonok – én pedig elmentem megvizsgáltatni magam, és kiderült, hogy nálam ez az érték (szerencsére) magasabb az átlagosnál.
Mit gondolsz az időjárás hangulat-módosító hatásáról?
Óriási ereje van! A világ nagyon erősen befolyásol minket minden jelenségével – és ebben az időjárásnak abszolút meghatározó szerepe van. Ha süt a nap, boldogabbak vagyunk – ha borús az idő, borúsabbnak látunk mindent.
Most, hogy jobban belegondolok, a boldogságomhoz szerintem az is hozzátesz, hogy nap mint nap egy olyan dologgal foglalkozhatok, illetve egy olyan dologról számolhatok be, amiben van valami hatalmas és titokzatos.
Szeretek élni, örülök neki, hogy létezem – ezért az időjárás változását és jelenségeit is ámulva figyelem. Én nemcsak a napsütésben, de a viharban is megtalálom az örömömet. Hihetetlen ereje van a természetnek, és szerintem gyönyörű, ahogy ez testet ölt az időjárás jelenségeiben.
