Emlékeztek még, amikor az általánosban azt mondta a tanárotok, hogy a becsületet könnyebb eljátszani, mint visszaszerezni? Így van ez az igazmondással is, akit egyszer hazugságon kapnak, annak lehet, hogy később azt sem hiszik el, amit kérdez. Ti ismertek olyat, aki ennek ellenére folyamatosan késztetést érez a Háry János-féle nagyotmondásra? És olyat, aki a manipulálás miatt kamuzik? Vagy aki észre sem veszi, hogy nem mond igazat? Szerintetek közülük ki a beteg?
Ne legyünk álszentek, hazudni mindenki szokott. Ezek az úgynevezett kegyes hazugságok, amikor egyszerűen a társadalmi elvárás miatt nem mondunk igazat. A nekünk szegezett kérdésre sokszor őszinteség helyett inkább sablonokat puffogtatunk vagy mismásolunk.
Amikor azt kérdezik tőlünk a boltban, hogy hogy vagyunk, nyilván nem állunk le azt ecsetelni, hogy épp elromlott otthon a kazán, a szerelő meg átvágott minket, a főnök kirúgással fenyeget, a gyerek rossz jegyet hozott haza és totál kivagyunk.
Így hát a válasz az, hogy köszönjük szépen, minden a legnagyobb rendben! Pedig dehogy, csak épp nem rá tartozik a napi kínlódásunk. Mint ahogyan az sem, hogy milyen örömök értek minket aznap, hogy pozitív lett a terhességi tesztünk vagy végre megkérte a barátnőnk kezét a pasija.
A szájhős
Biztosan ti is ismertek modern kori Háry Jánosokat vagy Münchausen bárókat, akikkel mindig történik valami hihetetlen dolog. Ők a nagyotmondás nagymesterei, akik észre sem veszik, hogy hihetetlen történeteiket egy idő után már csak saját maguk hiszik el.
Münchausenről egyébként még egy fura, sokszor csak nehezen felismerhető betegséget is elneveztek. Aki ebben szenved az tulajdonképpen mindenféle betegség tüneteit képes produkálni csakis azért, hogy odafigyeljenek rá.
A hazudozók egy része épp azért kamuzik, hogy a társaság középpontjába kerülhessen vagy hogy jobb színben tüntesse fel magát a valóságosnál.
Miután a kissé átalakított valósággal sikerül mások érdeklődését is felkeltenie, pozitív megerősítést kap viselkedéséről, sikert ér el, így legközelebb is élni fog a lehetőséggel.
Ne szólj szám, nem fáj fejem!
Személy szerint nem vagyok túl jó a hazugságokban még annyira sem, amennyire az a kegyes szinten elegendő lenne, így sokszor kerülök amúgy egy kis kummantással könnyen elkerülhető konfliktusokba. Megbánós fajta sem vagyok, de időnként (nagyon néha) azt érzem, hogy jobb lett volna hallgatnom.
Viszont ha velem szemben nem őszinték, az kifejezetten bőszít, aki megteszi, azt a kapcsolati polcomon könnyedén lejjebb és lejjebb helyezem. A felháborodásom helyét pedig azonnal a sajnálat veszi át, mert tudom, hogy nem is nekem, hanem épp annak a legrosszabb a hazugság, aki mondja. Sokan vannak, akik épp azért nem vállalják tetteiket és érzelmeiket, mert önértékelési zavarral küzdenek vagy érzelmileg labilisak vagy épp éretlenek.
Csak füllentés volt
Hogy ki hogyan kezeli a hiányosságait, sikertelenségeit, konfliktusait abban fontos szerepet játszik a családi példa. Ha valaki gyerekként azt látja, hogy a problémák kezelésében a megbeszélés helyett a hallgatás vagy a füllentés (szerintem mindkettő hazugság) a megoldás, az felnőtt életében is ezt alkalmazza majd a kapcsolataiban.
Míg a nők leggyakrabban azért hazudnak, hogy megszépítsenek dolgokat vagy épp megkíméljék a másik felet a negatív érzelmektől, addig a férfiak többsége valamilyen cél elérése érdekében veti be a kamu eszközét.
Így születnek a Háry Jánosok, a bezzeganyukák, a Facebook tökéletes szerelmespárjai és megcsalva is tökéletesen mosolygó férjek és feleségek. Vannak, akik egész életüket hazugságokkal átszőve élik le, ám többségük sánta kutyaként időről időre lebukik egy kicsit a munkahelyén vagy épp családja körében, de megrázva magát ott folytatja, ahol abbahagyta.
Nem tehet róla
Amíg egy óvodásnál természetes, hogy időnként a fejében születő történéseket összemossa a valóság elemeivel és el is hiszi azokat, addig a felnőtteknél mindez valamilyen egyéb betegséget jelez. A konfabulációnak nevezett jelenség (kóros meseszövés) hátterében – azaz amikor az illető teljesen másként éli meg az eseményeket, mint ahogyan az valójában megtörtént – gyakran valamilyen komoly elváltozás áll.
A kóros hazudozó itt válik el a kényszeres hazudozótól, ez utóbbi ugyanis nem tanult és berögzült viselkedésforma, hanem valamilyen más betegség, szervi rendellenesség vagy baleset következtében kialakult sérülés következménye.
Aki konfabulál, sokszor nem is tudja, hogy valótlanságot állít, nem is akar semmiféle előnyhöz jutni azzal, hogy hazudik, mindössze összekeverednek benne az emlékképek és az azok hiányának pótlására születő fantáziaelemek.
Segítség!
Nem könnyű együtt élni sem a kóros, sem a kényszeres hazudozóval. Aki beteg, tulajdonképpen nem tehet róla, hogy nem mond igazat, de nyilvánvalóan segítségre szorul. Csakúgy, mint az az ember, aki belső vagy kapcsolati problémái, gyermek- vagy felnőttkori traumái megoldására használja a hazugságot vagy a manipulációt, ami olyan mértékben beépül az életébe, hogy a mindennapjai természetes részévé válik.
Ám aki másnak hazudik, önmagát is becsapja.
Ha az ember nem tud valamit megmagyarázni, akkor kezdi el emlegetni a sorsot, a szerencsét, vagy végső esetben a véletleneket.
