Biztosan ti is emlékeztek, hogy voltak olyan helyzetek a suliban, amikor nagyon ki kellett volna mennetek a mosdóba, de nem tehettétek. Mert nem engedtek ki titeket vagy pedig meg se kérdeztétek a tanárt, mert biztosak voltatok benne, hogy úgyis simán azt mondja, miért nem mentél el a szünetben. Nyilván azért, mert az előző tanár még befejezte a mondandóját, így épp csak sikerült beesned a következő órára.

Ha viszont mégis kienged, valami poénnak szánt megjegyzéssel mutat az ajtó irányába. Ilyen áron viszont inkább végigküzdi az ember az órát. És amikor már nagylány lett az ember lánya, akkor meg egyéb havi bajai idején inkább imádkozik, hogy kitartson a védelem az óra végéig.

Igazából ennek nem kellene így lennie, mert a gyerekeknek (is) joguk van kimenni a mosdóba, akár óra közben is. Az UNICEF-nél járva is épp arról mesélt nekünk a szakember, hogy

És itt jön be a képbe a tanár, akinek a személyisége, a diákokkal kialakított viszonya lenne az alapja annak, hogy csak akkor akarjunk kimenni óráról, ha arra tényleg okunk van.

Mert nyilván mindenki emlékszik arra is, hogy a cipőfűzője tesiórán futás közben kicsit a szokásosnál gyakrabban oldódott ki, de azt is éreztük, ki az, akinek az óráján trükkökre van szükségünk a túléléshez, és ki az, akihez a bajban fordulhatunk.

Az elhivatott pedagógus, aki szárnyakat ad, aki megszeretteti a tanulást, aki miatt felvételizik és szakmát választ az ember. Mert azért ilyen tanára is volt mindenkinek, nem csak olyan, akitől rettegett. Róluk is írtam már nektek itt a VOUS-n.

Szépen hangzana, ha azt mondanám nektek, hogy amióta az eszemet tudom, újságíró szerettem volna lenni, de ez nem igaz. Valójában csak a véletlen (?) műve.

Sőt, a felső tagozatos magyartanárom – akivel épp akkor találkoztam, amikor az ember személyisége és érdeklődése nyiladozni kezd – lenne a legjobban meglepődve, ha tudná. Na nem azért, mert gyenge lettem volna magyarból, hanem azért, mert egyszerűen nem tudott elviselni – ő a csendes kislányokat szerette, én nem voltam az –, így minden szárnypróbálkozásomat csírájában fojtotta el.

Nem érdekelte, hogy színjátszó szakkörbe járok, nem indított semmilyen versmondó versenyen, ami akkor nagyon rosszulesett.

Szerencsére voltak más tanárok is, akik felismerték extrovertáltságom, így a suli Ki mit tud? műsorvezetőjeként segítettek szereplési vágyam kielégítésében. Aztán amikor felvettek egy irodalom–dráma tagozatos osztályba, az én drága magyartanárom majdnem szívinfarktust kapott.

Forrás:

iStock

És itt lépett be az életembe egy olyan gimnázium, ahol még a legzordabb tanár is ösztönzőleg hatott ránk.

És ugyan nem mindenkiből lett színész – fizikus pedig senkiből –, de szinte nincs olyan, aki ne találta volna meg a maga útját, ahol sikeres lehet. Ehhez persze kellenek jó tanárok, szuper osztályfőnök és egy olyan igazgató is, aki ha kell, beleáll a konfliktusokba és aki tényleg úgy gondolja, hogy a gyerek az első.

Mert ha egy diák ezt megérzi, sőt, tudja is, hogy a felnőtt azért van mellette, hogy segítse, akkor még zűrös kamaszként is igyekszik a tőle telhetőt kihozni magából. Főleg, ha akkor is szeretik és elfogadják, ha időnként tényleg elviselhetetlen. Mert a mi kis „drámás” osztályunkban időnként tényleg voltak drámák. De szerettek minket, és mi is szerettük egymást. És szerintem nincs olyan osztálytársam, aki ne ezt a négy évet jelölné meg a legjobb sulis éveinek.

Óra után megoldást keres a bánatodra és még a felvételire is felkészít, mert ha te nem is, ő tudja, hogy meg tudod csinálni.