Imádom a nagyszüleimet. Szerencsésnek mondhatom magam, hiszen az egész gyermekkoromat végigkísérték. Sőt, teljes szívvel mellettem állnak még most is, hogy a felnőtté válás útjára léptem – amiért örökké hálás leszek nekik.
Ők büszkék rám, én pedig szintén felnézek rájuk, hiszen annyi rosszat átéltek már az életben, mégis tudnak tiszta szívből szeretni. Nemcsak minket, az unokáikat vagy a gyermekeiket, hanem egymást is.
Mielőtt abbahagynám az írást, hogy a meghatódástól zokogva boruljak a laptopomra, hadd meséljem el nektek a nagypapám és a nagyikám történetét azokból az időkből, amikor még a lányok nem habos-babos esküvői ruhákról álmodoztak, és valahogy minden egyszerűbbnek tűnt, ugyanakkor szebbnek is.
Amikor még nem volt Tinder
A drága nagyszüleim valamikor a ’60-as évek elején ismerkedtek össze. Akkor még sehol nem volt a Facebook vagy a Tinder, egyszerűen csak a szomszédos faluban laktak, találkoztak, a többi pedig jött magától. Az esküvőjükre 1964. december 24-én került sor, szóval abban az évben a szenteste náluk egy kicsit eltért a szokásostól.
A nagymamám így emlékezett vissza arra a napra:
Hideg volt, és nagyon morcos idő, de ennek ellenére mindenki nagyon izgatott volt.
Nem voltunk sokan, igazi zalai falusi lakodalom volt, amit az én szülőházamban tartottunk, a főzésben pedig a szülők, a nagynénémék, de még a szomszédok is besegítettek. Körülbelül 30-35 ember vett részt az ünneplésben, de egy igazi zenekart azért meghívtunk!”
Mikor arra kérdeztem rá, milyen zenekar volt, a mamám ezt a részletet már nem igazán tudta felidézni – mint mondja, annyira izgult, hogy nem jegyzett meg minden részletet, és már régen is volt –, így a papám vette át a szót: „Igazi falusi zenekar volt, tangóharmonikával, dobbal és trombitával! Nagy buli volt, mindenki táncolt, főleg a mama!
Éjfélkor átvette a menyecskeruháját, ami piros volt, meg pöttyös, és abban ropta reggelig!
Milyen volt a ruhája?
És ha már ruhánál tartunk: a mamám elmesélte, hogy abban az időben kezdett el divatba jönni a ruhakölcsönzés, valamint az abroncsos szoknyák, így az ő ruhája is egy ilyen volt. Csipke és tüll felsőrész, abroncsos és alsószoknyás alsórész, hosszú fátyol, korona – azt kell hogy mondjam, a nagyi igazán csinos menyasszony volt!
De még valamit elárult: mivel az esküvő télen volt, így a ruhájában fázott volna a templomban és a tanácson, így volt egy hófehér bundája is, amit a hátára terített. Hát milyen ez, ha nem stílusos?
Mi a hosszú házasság titka?
Imádom a nagymamám és a nagypapám történeteit, és órákig el tudnám őket hallgatni, ahogy a régi időkről mesélnek, de a következő kérdésemnél ők is rövidre fogták a szót.
Arról kérdeztem őket, hogy szerintük mi a hosszú házasság titka.
Mint a legtöbb időskorú ember, amikor az élet nagy dolgairól van szó, az én nagyszüleim is csak bölcsen mondtak két szót: szeretet és békesség. Én azonban már ismerem őket annyira, hogy tudjam, a kedves kis csipkelődéseik is hozzásegítették őket ahhoz, hogy vidáman és szeretetben éljék meg a hosszú-hosszú éveket.
De vajon az ilyen sokat látott és tapasztalt emberek milyen szemmel látják a mai világot és a fiatalok kapcsolatait? A nagymamámtól meglepő választ kaptam: ha ma lenne fiatal, akkor nem biztos, hogy házasodna. Miért? Mert szerinte manapság már túl nagyok az emberek elvárásai egymás felé, sokkal több a problémánk mindennel.
54 éve jóban és rosszban együtt vannak
Hogy ne csak az én történetem kapjon itt helyet, junior szerkesztőnk, Nóri is elmesélte a nagyszülei szívmelengető sztoriját, akik szintén már több mint ötven éve kitartanak egymás mellett jóban és rosszban.
Az én nagyszüleim már negyedik éve, hogy átlépték azt a bűvös ötvenes számot. Talán nem is bűvös, inkább különleges. Különleges, mert 54 éve szó szerint jóban-rosszban együtt vannak.
1962-ben döntöttek úgy, két év – mai szóval élve – ‘járás’ után, hogy összeházasodnak. Ma már a két év utáni menyegző kifejezetten gyorsnak számít, de az ő idejükben ez fordítva volt. Mindenki hamar és nagyon fiatalon házasodott, ellenben a nagymamámmal, aki ‘csak’ 20 évesen mondott igent a nagypapámnak, aki akkor 25 éves volt.
Fejér megyében, egy aprócska faluban éltek, ahol az esküvőjük amolyan hetedhét országra szóló eseménynek számított. Mindenkit odavonzott a kíváncsiság, így a falu apraja-nagyja megleste a ceremóniát.
A nagymamám – akiről már meséltem a VOUS-n korábban – azonban nemcsak a késői igenben számított különcnek, de a ruháját illetően is szupervagány volt. Egy rövid, térdig érő ruhában mondta ki azt a bizonyos boldogító szót. A menyasszonyi ruhát az édesanyukája varrta, a különleges csipkét pedig Budapestről hozatta. Akárcsak a csokrát, amit szintén a fővárosból rendeltek, és a közepén mirtuszvirág díszelgett.
Aranylakodalom és boldogság
50 évvel később, habár nagyon szűk családi körben, de újra megünnepelték szerelmüket. Nem esküdtek újra, ugyanis még mindig tartják magukat az ötven évvel ezelőtti esküjükhöz, így ezt feleslegesnek tartották. A torta, a dínom-dánom és az ünneplés így sem maradt el, ahol a nagypapám minden vendég szemébe sikeresen csalt könnyeket.
Elmesélte, hogy neki 60 évvel ezelőtt egy jósnő megjósolta, hogy még sokáig fog élni, és ha ez így lesz, ő mindvégig a drága mamival az oldalán szeretné ezt megélni. Mami, papi, így legyen!
