Tudjátok, miért nem szeretek szilveszteri buliba járni? Úgy érzem, kötelező, hogy ilyenkor jól érezzem magam, mert szilveszter van. Hisz mindenki ezt teszi, hát én már csak azért sem!
Bulizni ritkán járok, leginkább nyáron, a zenei fesztiválokon lehet velem találkozni. Télen viszont sokkal jobban szeretek beülni valahová a barátaimmal, és meginni pár pohárral a kedvenc koktélomból, majd éjjel 1-kor taxit hívni és hazamenni. Így van, öregszem. Nem igénylem a puccos partikat, csupán azt, hogy péntek este kikapcsolódhassak a barátaimmal. Szilveszterkor sem vágyom másra, leginkább a pasim társaságára.
Biztosan ismerős a szitu, amikor féltek összeengedni a saját baráti társaságotokat a pasitok haverjaival. Velem is hasonló a helyzet. Külön-külön mindkét társaságot imádom, de együtt valahogy nem tudom őket elképzelni, és inkább megkímélek mindenkit egy kellemetlen összejöveteltől. Éppen ezért döntöttünk úgy a barátommal, hogy kettesben szilveszterezünk.
És hogy mit csinálunk?
Jó, ez igazából úgy történik, hogy megnézzük a szerintem legviccesebb filmet, ami pedig a Kellékfeleség. Kívülről fújom minden egyes mondatát, mégis imádom újra és újra visszanézni. Amíg én ezen a filmen szórakozom a pasim kijátssza magát, és mire vége lesz csak rám koncentrál majd.
Ideje előkészíteni a pezsgőt és a virslit. Az én kedvesem egy konyhatündér, így ami a konyhával, poharakkal és virslikkel kapcsolatos, ő intézi.
Miután pezsgővel koccintva, csókolózva köszöntöttük az új évet, megkezdődnek az őrült telefonhívások. Hívjuk a szüleinket, a legközelebbi barátainkat, bár olykor sikertelenül.
Belegondolni is hátborzongató, hogy eltelt egy újabb év, VELE. Én általában ilyenkor szoktam elgondolkozni azon, milyen szerencsés vagyok, hogy egy újabb év kezdetét ünnepelhetem azzal, aki igazán fontos nekem, és ez felér a legnagyobb és legdurvább bulival a Földön. Sőt…
