Reisz András újra a Hír TV-hez igazolt, oda, ahol felfedezték, ahonnan indulva az egész ország megismerte és a szívébe zárta. Azt mondja, valószínűleg a tájszólásának köszönheti, hogy időjárásjelentő lett, de bízik benne, hogy az eltelt évek alatt az is kiderült, ért a szakmájához. Reisz Andrással adásszünetben beszélgettünk.
Hogy vagy? Hogy érzed magad a régi-új helyeden?
Köszönöm, jól, nagyon örülök neki, hogy itt lehetek, egy olyan csapatban, ahol elfogadnak és szeretnek. Jó érzés, hogy szükség van a szakmai tudásomra.
Hogyan kerültél egyáltalán anno a tévébe?
2003-ban egy hirdetésre jelentkeztem, ahol meteorológus-hallgatókat kerestek. A válogatás elején nagyjából 70-en voltunk, különböző feladatokat kaptunk, amik alapján egyre szűkült a kör, míg a végén engem választottak.
Nem titok, a tájszólásom miatt döntöttek mellettem. Bízom benne, hogy az azóta eltelt több mint tíz év alatt a szakmai tudásomról is megbizonyosodhattak a nézők.
Téged zavart, hogy a tájszólásod miatt figyeltek fel rád?
Nem, egyáltalán nem, hiszen azt gondolom, ezzel színt vittem a munkámba. Persze az, amikor direkt azért beszéltettek, direkt azért kérték, hogy mondjam ezt vagy azt, mert érdekesnek vagy viccesnek találták, azt egy idő után már nem szerettem. A mákos rétes szót például kifejezetten ezért nem kedvelem. Na, és ott van a Salgótarján is, ahol végképp jól hallható a különbség. Ha jegyet veszek a vonatra, ez mindig mosolyt szül az emberek arcára.
Felismernek egyébként a hétköznapokban?
Arcról nem feltétlenül, de ha megszólalok, akkor igen.
Volt már olyan, hogy vettem egy jegyet a vonatra, a hölgy nem is szólt semmit, tette a dolgát, majd azért a végén mégiscsak megkérdezte, hogy tényleg jön a hideg?
De ezek kedves helyzetek, egyáltalán nem zavaróak. Azzal viszont nem tudok mit kezdeni, ha valaki meglát egy tévést és nem tudja kezelni a helyzetet, ha ennek nagyobb jelentőséget tulajdonít, mint amilyet kellene. Ez egy ugyanolyan munka, mint bármelyik másik.
És tényleg hideg lesz a tél? Meg lehet ezt mondani egyáltalán?
Nem, ezt nem lehet. Az időjárás-jelentés pontossága sok mindentől függ, így novemberben pontosan megmondani, hogy milyen idő lesz januárban, nem lehet. Van, amikor 15 napra előre látjuk, milyen a helyzet, de olyan is előfordul, hogy csak egy-két órára.
Persze a Meteorológiai Szolgálatnál mi is készítünk szezonális előrejelzéseket, de az, hogy valaki mikorra szervezi ez alapján az esküvőjét vagy egy nagyobb rendezvényt, azt nem tisztünk eldönteni.
Ez nem azért van, mert mi nem vagyunk elég okosak vagy a műszerek, a szoftvereink nem olyan fejlettek, csak épp teljes bizonyossággal soha nem fogjuk tudni előre megmondani, hogy milyen lesz egy adott napon, adott órában és helyen az idő.
Az időjárást mi csak modellezzük, ami alapján következtetéseket vonunk le. Olyan ez, mint terepasztalon játszani a vonatokkal.
Apropó vonatok. Nagy vasútrajongó hírében állsz. Mikor kezdődött ez a szerelem?
Még kisgyerekként. Szlovákiában, Füleken nőttem fel, ahol folyamatosan a vasútállomáson voltam. Egy idő után a haverok is rájöttek, hogy ha találkozni akarnak velem, akkor ott kell engem keresniük. Aztán volt, aki szintén megszerette a vonatokat és észre sem vette, hogy több órát is eltöltött ott velem. Sokáig azt gondoltam, hogy mozdonyvezető leszek.
És miért nem lettél?
Ennek egészségügyi akadálya volt, tudniillik színtévesztő vagyok, ami nyilvánvalóan kizáró ok. Ám ettől még nem múlt el ez a vonzalom. Sőt, úgy érzem, hogy ez idővel csak fokozódik. Ha tehetem, hétvégén hazamegyek a szüleimhez és ha szabadságon vagyok, akkor is. Olyankor pedig vonatozom.
Mi az, ami ennyire magával ragad?
Ha a vonaton ülök, egy megmagyarázhatatlan jó érzés kerít hatalmába. Olyan, mintha én vezetném. Figyelem a sebességét, hogy mikor mi történik, miért lassít, hogyan kanyarodik, mikor és hogyan fut be az állomásra.
Nem vagyok műgyűjtő, engem főleg a forgalomirányítás érdekel. Gyerekként imádtam tanárbácsisat játszani, elképzeltem, hogy a táblára írok, dolgozatokat javítok, osztályozok, majd később jöttek a menetrendek. Saját táblázatokat gyártottam és meg is tanultam őket kívülről.
És ebből maradt valami felnőtt korodra is?
Igen, ma is rendszeresen kimegyek figyelni a forgalmat. Nemcsak a szüleimnél, de itt Budapesten is. A kedvencem a Keleti pályaudvar. Kicsit eltávolodom az emberektől, leülök egy padra ott, ahol már nincs senki és figyelek. Olyankor úgy érzem magam, mintha én is ott dolgoznék, én is a rendszer része lennék. És otthon is szoktam szimulátorokkal tesztelni.
Ez azt jelenti, hogy a számítógép előtt ülve mozdonyt vezetsz?
Nem mozdonyt vezetek, hanem forgalmat irányítok. Van egy csomó ilyen program, hiszen nagyon sokan vannak hozzám hasonlóan, akik rajonganak a vasutakért. Valószínűleg első pillantásra egy laikus nem is értené, mit lát a képernyőn, csak vonalakat és pöttyöket fedezne fel. Ezek azonban vonatsínek és állomások, rajtuk különböző szerelvényekkel, amiket irányítani kell. Ezt egyébként oktatásra is használják. Nekem viszont ez a szórakozásom, amivel tulajdonképpen szinte az összes szabadidőmet töltöm mostanában. Ami azért nincs nagyon sok.
A családban van még valaki, aki hasonló érdeklődésű?
Nem, a bátyám egy grafikai stúdiót vezet és nagyon ért a kétkezi munkához. Ő abból él, én meg a tájszólásomból. (nevet)
Egy szlovákiai kisvárosból kerültél Budapestre egyetemistaként, onnan pedig a tévéképernyőre. A szüleid hogyan fogadták ez a sok új fejleményt?
Eleinte nagyon féltettek, természetesen volt bennük jócskán aggodalom, de azt hiszem, ezen aztán könnyen átlendültek.
Te egyébként rossz gyerek voltál? Ránézésre ezt nem gondolnám rólad, viszont az álladon van egy jókora forradás, ami egy harci sérülésnek tűnik.
Ezt nem gyerekkoromban szereztem, hanem néhány éve itt, Budapesten. Ma már van jogosítványom, de még mindig szoktam biciklizni, akkoriban mindenhová azzal mentem. Na meg persze tömegközlekedéssel. Volt, hogy naponta 60-70 kilométert is tekertem. Az államon lévő sérülést pedig a Margit híd felhajtójánál szereztem egy balesetben.
Amikor azt láttam, hogy a fejem egy centire van a padkától, felette pedig egy autó, akkor azt gondoltam, hogy valakinek még van valami szándéka velem.
Ha el kellene magad képzelned 15 év múlva, akkor mit látnál szívesen?
Azt nem tudom, lehet, hogy valami egészen más dolgot csinálnék. De nyugdíjasként szívesen látnám magam úgy, hogy egy terepasztalt építgetek vonatokkal, sínekkel, sok apró részlettel. Addig pedig maradnak a szimulátorok.
