Legyen az egy kapcsolat vége, egy projekt sikertelen befejezése, a leggyakrabb szó, ami elhagyja a szánkat, az a "kudarc" és a "nem sikerült". Pedig nem mindegy, hogy melyiket mondjátok, nem ugyanazt jelenti a kettő.
És az sem mindegy, hogy melyik helyzet áll fenn: kudarcot vallottatok, vagy nem sikerült megoldanotok a helyzetet. Kudarcot ugyanis akkor vallotok, ha nem adtatok bele mindent. Ha fél gőzzel csináltátok a kapcsolatot, ha nem küzdöttetek a másikért, ha ezek után állt elétek a másik, hogy ennyi volt. A kudarc jobban fáj, mert a ti hibátok is. A kudarc jobban felemészt, szembesít, megéget, megrág, kiköp, hogy aztán csatakosan nézzétek, mit égettetek fel magatok mögött egy szikrával.
De ha felismeritek ezt, nincsen minden veszve. Tanulhattok belőle, építkezhettek, hogy legközelebb jobban menjen. Küzdhettek, beleadhattok mindent, és kihozhattok belőle egy adag boldogságot, egy sikeres párkapcsolatot, karriert. De ha beleadtatok mindent, és mégis rosszul alakulnak az események, akkor mondhatjátok azt, hogy nem sikerült. Ez a sikertelenség tompábban fáj, kicsit simogatóan. Úgy, mintha valaki arcon simítana, és adna egy homlokpuszit, hogy nem baj, beleadtál mindent, nem rajtad múlt.
Könnyebb az elfogadása, egyszerűbb túllépni, és megerősödik az önmagatokba vetett hitetek is. Nincs önmarcangolás, hogy mi lett volna, ha, és nincs rágódás a múlton.
Csak a bizonyosság, hogy jól csináltatok mindent. Vagy legalábbis majdnem mindent.
