Én legalábbis szinte mindvégig kommentálom az edzést, az egy dolog, hogy csinálom, és imádom, attól még közben, néha óhatatlanul kiszakad belőlem egy becsmérlő megjegyzés. Ugye az nektek is ismerős, mikor hajnali hatkor kinyomjátok a szundit, feleszméltek, hogy edzésre kell menni, és a másik oldalatokra fordulva olyasmit mormogtok, hogy: Edzés? Reggel? Aha, jó vicc.
De azért a sokadik szundi után csíkszemekkel kikászálódtok ti is az ágyból, elkészültök, túlestek az akklimatizáción a lakás és a világ között, és már bennetek van az edzés pörgése (persze, olyan is van, hogy nincs), átöltöztök, beálltok a helyetekre, és szembesültök minden oldalról magatokkal. Mert ugye, tükör az van. Faltól falig. Ettől még a legvékonyabb csaj fején is átcikázik a gondolat, hogy most komolyan ekkora tehén/elefánt/láma vagyok?!
Mikor elkezdődik az óra, annyira tompák vagytok, hogy a bemelegítés maga a pokol, mintha plusz tíz kiló lenne rajtatok, és ólomsúly nehezedik minden porcikátokra. Fejben még mindig kávét isztok, és az ÖSSZES gyakorlat bonyolultsági szintje ilyen:
Viszont legalább a gyakorlatok végén, miután leizzadtátok magatokról azt a bizonyos tíz kilót, és az edző mindig hozzáteszi, hogy NA, MÉG EGY KICSIT, és kibírjátok, akkor így érzitek magatokat:
A lazább gyakorlatok között van időtök körbenézni, és kiakadni azon, hogy vannak nők, akik talpig sminkben izzadnak, és nem értitek, hogy miért. Azt meg végképp nem, hogy hol hagyta a magas sarkúját akkor már…
A nyújtás a legkirályabb rész, ahol úgy érzitek, mindenetek zsibbad, és szétfolytok a padlón. Mintha valaki körkörösen masszírozná az agyatokat, míg el nem alszotok.
De aztán fel kell állnotok, és mikor megpróbáltok kiszaladni az öltözőbe, hogy legyen helyetek átöltözni, rájöttök, hogy nem tudtok. Csak így:
Mit hagytam ki? Meséljetek!