Manapság oly divatos a pozitív életszemlélet, ami, tény, szükséges a túléléshez, hisz nem roskadhatunk bele gondjainkba – legyenek azok akár hétköznapi bosszúságok, akár valódi megoldandó feladatok. Mégis, van ennek egy ellenpólusa is, amikor az ember csak a jót látja meg, nem véve tudomást a rossznak nevezett dologról. Ne essünk ebbe a hibába, inkább fogjuk fel lehetőségként!
Az édes életnek a fájdalom is része
Persze, az édes mindig jobban esik, mint a savanyú, ki szereti, ha arcizmai összerándulnak?
Néhány éve talán a jógatanáromtól hallottam a következő mondatot:
Dőlj bele a fájdalomba!
Hónapokat gondolkodtam rajta, és nem értettem, hiszen nem szeretünk fájni. Örömre születtünk. Ilyenkor viszont mindig eszembe jut, hogy a születés is micsoda fájdalom, mind az anyának, mind a kisbabának. Tehát fájdalom árán, fájdalommal együtt születik az élet. Ez persze nem örök érvényű, mert nem szenvedésen keresztül vezet az út mindenhova – csak jó, ha tudatosítjuk, hogy időnként át kell égnünk bizonyos tüzeken.
És hogy miért kell beledőlni a fájdalomba?
Egyrészt a fájdalom jelzi, hogy történt veled valami… másrészt azzal, ha megengeded, hogy legyen, nem tűnik oly ijesztőnek.
Az agy először hárít, ellenkezik, még el is hiheti, hogy nincsen fájdalom – félrerakjuk egy szép polcra. Csak aztán a polc tele lesz, majd leszakad, és egy váratlan pillanatban ránk zuhan. A fájdalommal együtt lehet élni, elfogadni, hogy van… közben tenni a dolgunkat és vizsgálgatni a nemkívánatos érzéseinket. Még jól is érezhetjük magunkat közben. De! Ha úgy jön, adjunk neki teret és időt, hogy megéljük, milyen mélyen érintenek minket a történéseink.
A mélyből a magasba
Az élet tengerén a hullámok időnként a mélyre visznek minket, jobb, ha megengedjük ezt az áramlást. A fájdalom mindig tanulságos, rádöbbent sok mindenre. Az hagyján, hogy az élet értelmére, de a saját viszonyulásunkra is. Megváltozhatnak a preferenciáink, másként tekintünk önmagunkra, elengedjük, ami vagy aki fontos volt számunkra. A vicces ebben az, hogy legtöbbször önmagunkból egy szeletet engedünk el, személyiségünk azon részeit, amik már nem éltetnek. Ezeket a veszteségeket gyászoljuk meg, törődjünk bele, ha valami nem sikerült.
Az új lehetőség akkor érkezik, ha a kudarc tapasztalatát magunkévá tettük, az abból szerzett tudással gazdagabbak lettünk.
Én mostanában hetente nekifutok egy bizonyos dolognak – tulajdonképpen mindegy is, hogy mi az –, ami hónapok óta nem sikerül úgy, ahogyan szeretném és ahogyan bennem él. Még mindig vannak gátjaim, így minden héten belebukom. Ezért sokáig gyötörtem magamat, de az önsajnálat mocsara eléggé lehúzó. Mivel életem egyik legfontosabb része, úgy döntöttem, újra felállok, és az „új énemmel” várom a szitut. Egyre többet tudok az adott dologról (önmagamról), már egyre gördülékenyebben megy.
Legyen ajándék a krízis, figyeljünk a megoldásra.
Ha megszűnik a munkahely, lehet, afelé vezet az út, hogy rátaláljunk valódi hivatásunkra. Lehet, hogy ez egy jel, nem a multis melóra születtél?
Ha naponta konfliktusunk van a főnökünkkel, kollégánkkal, szomszéddal, több mindenre taníthat a helyzet: álljunk ki magunkért szép és bölcs szavakkal! A vitát elkerülve inkább válasszuk a szeretet nyelvét, legyünk megértőek, és nézzük meg, mi hol tudjuk segíteni az ügyet.
Nem oly módon főmeghajtással, hogy behódolunk a másiknak, hanem fejet hajtunk az előtt, hogy a másik is emberből van, neki is van egy története, ő is törekszik, neki is fáj… ez az együttérzés új utakat nyithat. Valamint nézzük meg magunkban ezt a konfliktust, ha már tudjuk, hogy minden belőlünk ered. Ha kioldjuk, a külvilág reakciója is megváltozik.