Akad, aki egész életében küzd teste tökéletlenségével. Nehezen megy az elfogadás. A léleknek könnyebb a takargatás. Vagy mégsem? Elérkezhet az a pont, amikor elegünk lesz a kánikulában viselt nadrágból, kézfejre húzott pulcsiból, napszemüvegből, feszes szájú mosolyból. Jaj, meg ne lássa más a hibáinkat! Mi most fellebbentjük a fátylat. Tükör elé perdültünk, kamera elé álltunk. Szembenéztünk önmagunkkal és elengedtünk görcseinket. Tegyétek ti is ezt. Bátran!
Andi hallássérült kollégánk, akinek születése közben a keze is megsérült. Takargatta ezt is, azt is sokáig
.
"Tinédzserkoromban utáltam a kezem, az összes létező fotón kiszúrtam a véznaságát, piciségét, és meg voltam győződve róla, hogy mindenki látja, és azt veszik észre előbb, nem engem. Még a nyári 30 fokos melegben is hosszú ujjút hordtam, így takartam. Mivel túlsúlyos is voltam, még inkább véznábbnak tűnt a testem mellett a karom. Akkor kezdtem megbarátkozni vele, amikor lefogytam. És felfogtam, hogy lehet, borzalmas nézni, ahogy azzal nyitok ki egy konzervet, de ha NEM lenne, ha még ekkorka se lenne, ki se tudnám nyitni. Megszerettem. Plusz a párom gyerekkéznek hívja: ,,Add a gyerekkezed"… és ez nagyban hozzájárult ahhoz, hogy teljesen elfogadjam. Ha körmöshöz megyek, akkor sem csinálok belőle problémát, megnyugtatom a lányokat, hogy nem fáj, bármit lehet vele csinálni. Gyakran megkaptam rá azt a reakciót, hogy de cuki! 🙂 Az meg milyen király dolog már, hogy félig gyerek vagyok, félig felnőtt?!
A hallókészülékem elfogadása volt a másik nagy kihívása életemnek:
Sokáig hosszú hajam volt, akkor nem látszott a hallókészülékem, de nem raktam fel szívesen a hajam copfba. Nem szerettem felvállalni, hogy nem hallok. Aztán úgy 16 évesen tüsihajra váltottam, azt annyira akartam, hogy nem érdekelt, látszik-e a gép vagy sem. Akkor szoktam hozzá a vizslató tekintetekhez, bár sokszor nem tudtam eldönteni, hogy a hallókészüléknek vagy a hajamnak szól: eléggé vad színeket vállaltam be akkoriban. Aztán idővel megértettem, muszáj felvállalnom, hogy szájról olvasok, mert ha nem tudják, csak az én életem lesz bonyolultabb. Ma már hosszú a hajam, de így is szólok, ha olyan helyen vagyok, hogy problémám van a hallással. Ha meg nincs kedvem szólni miatta, akkor láthatóvá teszem, kontyot csinálok. Most testszínű készülékem van, de egyre jobban hajlok afelé, hogy a következő készülékváltáskor valamilyen menő, színes, dizájnos darabot szerezzek be.
Andi cikkeit itt olvashatjátok!
Sophie a szája feletti anyajegy miatt feszengett sokáig. Gyerekkorában sokat csúfolták miatta
"A szájam feletti anyajegy és az ahhoz kötődő rossz élményem tipikus példája annak, mennyire gonoszak tudnak lenni a gyerekek egymással. Alsós voltam, mikor Cindy Crawford nagyon menő volt, az osztálytársaim pedig hamar kiszúrták, hogy az én szájam felett is van egy anyajegy, mint neki. Csak éppen a másik oldalon. Soha nem fogom elfelejteni, mikor több lány az egyik szünetben közölte velem: Cindynek szépségtapasza van, de a tied a másik oldalon van, úgyhogy ez csúnyaságtapasz. Ez éveken keresztül ott csengett a fülemben, mikor az osztálytársnőimnek már volt 'pasijuk', nekem meg még nem.
Alapvetően azonban mindig elfogadtam a testem és nem igazán volt vele semmi bajom, az egyetlen részem (az anyajegyen kívül), amivel nehezen barátkoztam meg, az a kezem. Talán azzal kezdődött, hogy egyszer gyerekkoromban valaki viccből azt mondta, hogy ilyen tömzsi ujjakkal zongorista biztos nem lesz belőlem. Nem is lett, viszont azt követően mindig tömzsinek, rövidnek láttam az ujjaimat, amik egyáltalán nem nőiesek. Persze még mindig arról álmodom, hogy nekem is hosszú, kecses ujjaim legyenek, de ma már nem pörgök rajta annyira, mint abban az időben, mikor betört a digitális fotózás, én pedig rendszeresen levágtam a képekről a kezemet, mert úgy éreztem, rontja az összhatást."
Sophie cikkeit itt olvashatjátok!
Nóri az egyik legfiatalabb kollégánk, akit a térde hozott zavarba sokáig
"Nekem a térdemen van egy jellegzetes anyajegyem. Sokáig zavart, főleg általános iskolában tesiórán vagy nyáron a strandon. Mára nagyon megszoktam, de kellett idő, míg elfogadtam, hogy nem egyforma a két térdem."
Nóri cikkeit itt olvashatjátok!
Zsófi, a fotórovat vezetője úgy érzi, rossz döntésének következményével nézett szembe sokáig. Ma már elfogadta döntését
"Sokáig semmi önbizalmam nem volt, de azt hiszem, egy lány felnőtté válásához az is hozzátartozik, hogy elfogadja a külső és belső, eleinte rossznak tűnő tulajdonságait. A 7 cm-es műtéti hegem az évek alatt úgy halványult, ahogyan a vele kapcsolatos negatív érzéseim, és ma már inkább arra emlékeztet, ennek köszönhetem azt, hogy most tudom mozgatni a lábfejemet.
A mosolyom más kérdés. 4 évig viseltem fogszabályzót a tinédzserkorom közepén, annak minden nyűgjével. Sajnos túl rövid ideig hordtam az éjszakai fogszabályzót, így a fogaim egy része visszarendeződött. Azt hiszem, ezt sokkal nehezebb volt elfogadnom, mert egy rossz döntésemre emlékeztet minden alkalommal, amikor 'teli szájjal' vigyorgok. Úgy érzem, azzal, hogy ezt felvállalom, egy kicsit közelebb kerülök ahhoz, hogy ne ostorozzam magam minden rossz döntésem miatt."
Zsófi cikkeit itt olvashatjátok!
Eszter, a főszerkesztőnk két műtét nyomait viselte sokáig. Nem csak a testén
"3 és fél évesen műtöttek vakbélgyanúval (végül kiderült, hogy nem az volt a bajom), a szegedi gyermekklinikán feküdtem a műtét után. A hegek – a vakbélműtét helye és a két vénám – velem együtt nőttek, teljesen természetesek voltak számomra, és sosem csúfoltak miatta. A kórházban szerzett lelki sebek, a csúfolások a műtét következményei (a nehezen szabályozható emésztőrendszer, ugye…) viszont eléggé kihatottak az életemre.
17 éves voltam, amikor gerincferdüléssel megműtöttek. Sosem tudták megmondani, miért alakult ki, sokáig úsztam is, hogy az izmaim megtámasszák a gerincemet, de ez nem volt elég. Nagyon bátran álltam a műtét elé, mert úgy éreztem, minden megváltozhat utána. Addig azt hittem, hogy emiatt nem volt még barátom, emiatt nem fogok táncolni, emiatt nem tudok normálisan öltözködni, emiatt nem élek át olyan dolgokat, mint a velem egykorú tizenévesek. A műtét után jött a pofon: nem változik meg semmi egy csapásra két 'fémrúd' és 20 csavar miatt. Sok idő kellett, mire az agyamban is rendbetettem a dolgokat, és persze még mindig vannak kétségeim, de ma már azért elfogadom, sőt, szeretem a testem. A heget pedig nem takargatom. Emlékeztet arra, hogy a kamaszkori depresszió bugyrai nagyon mélyek, és ha valaha gyerekem lesz, akkor erre nagyon oda kell figyelnem. Külső szemmel valószínűleg sokkal szexisebbnek tűnne, ha izgalmasabb története lenne a hegnek, de higgyétek el: a lelki utazás pont elég kemény volt."
Eszter cikkeit itt olvashatjátok!
Tini, a senior szerkesztőnk a lábait takargatta szinte egész felnőttkorában. Meg a mosolyát
"Nagyon korán, 18 évesen szültem az első fiamat, a lábszárakon csúfolkodó visszerek is ilyen fiatalon találtak rám. Igen, 18 éves korom óta hordok lila seprűvénákat valamint kidomborodó, kanyargós vénatérképet a lábaimon. Azt gondoltam, soha nem leszek képes elfogadni a helyzetet. Szégyelltem a lábaim, pedig mások állították, visszerekkel is tökéletesek. Miért hittem volna el? Takargattam. Nadrágban jártam és a strandon képes voltam a vízben ülni egész délután, csak a lábam ne lássa senki. Ez a nyár hozott változást – ezen a területen is. Vettem egy selyemcukorka színű, libbenően kacér, térd fölé érő szoknyát, és nemcsak a lakásban császkáltam benne, hanem bizony vonatra szálltam, bevásároltam, sőt a szerkesztőségben is megjelentem a bátor kis-szoknyában.
A fogaim… na azokat se láttam szépnek sokáig. Az a rés! Kislánykoromban gyakran játszottam azt, hogy rágóval tapasztottam le belülről, úgy mosolyogtam másokra. Azt gondoltam, úgy észre se veszik, vagy nem annyira feltűnő a látvány. Ma már nem rágózom, és tudom, hogy a rés pont jó helyen van a két fogam között. A számomra egyik legfontosabb ember szerint szexi, a családnak meg van min poénkodni."
Tini cikkeit itt olvashatjátok!
Ti is bevállalhatjátok azt, amit eddig takargattatok!
Aki hasonlóképpen bátor, és elérkezettnek érzi az időt, hogy fellebbentse a fátylat eddig rejtegetett kis hibáiról, az jelentkezzen az info@vous.hu e-mail címen és lehetőséget kap, hogy profi fotósunk segítségével megmutathassa bátorságát.
Illetve szintén erre a címre szívesen fogadunk tőletek fotókat rövid leírással együtt, mit nem szerettek önmagatokon, mivel barátkoztatok meg nehezen, hol, melyik területen nehéz az elfogadás.
A képeket Hámori Zsófia készítette
A fotózás számomra eszköz. Minek az eszköze? A kapcsolatok megragadásáé. Az hajt előre, hogy megismerjem az emberek egyedi történeteit és sokszínűségüket. Mi a szép a fotózásban számomra? Az, hogy ezt meg is mutathatom. Fotóriporteri képesítésemet a Ringier Oktatási Központban, diplomámat a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem vizuális kommunikáció szakirányán szereztem. Kövessétek a Facebook-oldalamat, és ismerjétek meg a munkáimat a honlapomon!