Mániákusan imádom a divatot, és a szezononként változó trendek mellett legalább annyira érdekel a divattörténet is. Hogy miért? Mert roppant izgalmasnak tartom, ahogyan a társadalmi, gazdasági és történelmi események lecsapódtak, lecsapódnak és hatással vannak a mindennapos öltözködésre. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer a gardróbom egy teljes összeállítása, sőt egy általam tervezett kabát az egyik hazai viselettörténeti gyűjtemény része lesz.
De az lett. Dagadtam a büszkeségtől, akkor meg pláne, amikor egy divattal foglalkozó kiállításon is bemutatták a nagyközönségnek. Hogy mindez hogyan történt? Máris kezdem az elején.
Street fashion blogból múzeumi projekt
Simonovics Ildikóval, a Kiscelli Múzeumban dolgozó művészettörténésszel 2010-ben találkoztam először. Interjút készítettem vele a nem sokkal korábban indított streetfashionbudapest.hu kutatási projektjéről, ami a kortárs divat archiválását tűzte ki célul.
A módszer nagyon egyszerű: akkoriban váltak itthon is egyre népszerűbbé az utcai divatról szóló rovatok és oldalak, ezt kihasználva létrehoztak egy site-ot, ahova bárki feltölthet magáról egy utcai divatfotót. Így maguk a felhasználók létrehoztak egy hatalmas archívumot a múzeum részére.
„Ki kell használni a mai technológia adottságait, hiszen a múzeumoknak egy ekkora adatbázis megvásárlására sosem lenne pénze, egyszerűbb tehát, ha saját maga összegyűjti” – mondta akkor a projektről Ildikó.
Tudjátok milyen, amikor mélyarchiválnak?
Az egész ötlet annyira belelkesített, hogy a beszélgetésünk után én is regisztráltam, és elkezdtem feltölteni az oldalra street style fotókat magamról. A 2010-ben feltöltött képekkel Ildikónak nagy tervei voltak:
„A szakmai zsűri által kiválasztott kilenc embert mélyarchiválásnak vetjük alá. Velük készül egy interjú, feltérképezzük a gardróbjukat, és egy teljes öltözéküket megvásárolja a múzeum. Olyan kérdéseket teszünk majd fel nekik, hogy mekkora a ruhatáruk, mi a munkájuk, mi a legdrágább darabjuk, hol és mennyit vásárolnak – tehát egyfajta fogyasztástörténeti archiválás is lesz” – mesélte.
Nos, a szakmai zsűri, akik között ott ült Zanin Éva divatkritikus, Perlaki Márton divatfotós, Szűcs Péter újságíró és Tóth Ali stylist, engem is beválogatott a kilenc főből álló 2010-es arcok közé.
Az izgalmas rész ezután következett, a ma már nemzetközi fotóskarriert magáénak tudható, Dubajban élő Balla Vivienne divatfotós készített a Marie Claire számára egy profi fotósorozatot mindannyiunkról.
Ildikó külön kérése volt, hogy az én egyik szettemben szerepeljen az a saját tervezésű lila kabát, amiben az akkori Marie Claire Fashion Daysen lekaptak, és ami alapján beválogatott az arcok közé a zsűri. A lila kabátot Balla Vivienne fotóján egy kis fekete Nanushka ruhával párosítottam.
A fotózást követően Ildikó nem volt rest órákat a gardróbunk feltérképezésével tölteni. És derültek ki olyan durva dolgok, hogy bár szoknyám egy-két darab van csupán, addig ötvenhárom táskával rendelkeztem akkoriban. (Ez a szám azóta csak nőtt.)
És akkor ott lógott a ruhám a múzeumban
A Nanushka ruhával viselt lila kabátos összeállítást kérte be Ildikó, amikor a következő évben, 2012-ben létrejött az Utcai divat egykor és ma címet viselő kiállítás. Ez az elmúlt 100 év utcai divatját mutatta be egyrészt a streetfashionbudapest.hu online gyűjteményéből, valamint a Fortepan archívumából válogatott képekkel, a 2010-es arcok szettjeivel és a Budapesti Történeti Múzeum ruhagyűjteményének darabjaival.
Ott lógott a ruhám egy múzeumban, és ha mindez nem lenne elég, még egy a kiállítás címével azonos című könyv is megjelent, amiben nemcsak a fotóm, de egy velem készült interjú is olvasható.
A kiállítás részeként egy jótékonysági divatárverést is megszerveztek, amire számos hazai tervező ajánlott fel ékszereket, kiegészítőket, ruhákat. Az így befolyt pénzből a Kiscelli Múzeum viselettörténeti gyűjteményét szerették volna bővíteni, részben a kilenc street fashion arc kiállított darabjaival.
Mikor Ildikó megkeresett, hogy a kiállított szettemet milyen összegért adnám el a múzeumnak, majd kiugrottam a bőrömből, akkora megtiszteltetésnek éreztem, és eszem ágában sem volt pénzt kérni érte. Odaajándékoztam. (Fura módon voltak többen is, akik semmi pénzért nem váltak volna meg attól a kedvenc szettjüktől.)
Ti is bekerülhettek a múzeumba?
Kíváncsi voltam, hol tart ma a projekt. Már másfél-két évvel ezelőtt megvoltak a site átalakítási tervei, hiszen a kiállítás során több hiányosság is kibukott.
„A kiállítás szervezése során derült ki például, hogy sok képnek kicsi a felbontása” – mondta a VOUS kérdésére Ildikó, aki az elmúlt években a doktori dolgozatát írta az 1945 és 1968 közötti szocialista divatról. Ebből – ha minden jól alakul – könyv születik majd, de a jövőbeli projektjei között szerepel egy Rotschild Klára munkásságával foglalkozó kutatás, kiállítás és későbbi könyv is.
A doktori munka rengeteg energiáját lekötötte, a Street Fashion Budapest (SFB) pedig egy teljes embert kívánt volna. Nem volt, aki érdemben foglalkozzon az oldallal, aki pénzt és szponzort szerez a fejlesztésre. A MaDok-program, ami kezdetben finanszírozta a projektet, már nem ír ki pályázatokat – megszűnt vagy éppen szünetel.
„A múzeum vezetése úgy azt szerette volna, ha a kiállítással véget ért a SFB-kutatás. Én akkor még máshogyan láttam, de idén nyár elején már bennem is megérett a projekt lezárásának gondolata. Be kellett látnom, hogy mind szakmai szempontból, mind a nagyközönség számára az elmúlt másfél évben egyre kevésbé volt inspiráló az utcai divat archiválásának jelenlegi formája.
Az SFB ötéves kutatási időszaka szerintem így is korszak-meghatározó és releváns anyagot eredményezett. Ráadásul, ha belegondolunk, az elmúlt években nem történt akkora változás az öltözködésben, hogy ne lehessen szüneteltetni a gyűjtést egy átmeneti időszakra, annak érdekében, hogy egy sokkal izgalmasabb felületen újrakezdhessünk” – tudtam meg Ildikótól.
Így válaszolva a kérdésre: valószínűleg ti már másképp és máshogy lehettek majd a múzeumi gyűjtemény részei.
