De mi a különbség? És van azért azonosság? Egyáltalán egységesíthető a luxus fogalma eltérő társadalmi, anyagi, földrajzi környezetben?

Tisztázzuk a legelején: ez utóbbi kérdésre ebben a cikkben nem feltétlenül találjuk meg a választ, hiszen nyilvánvalóan mást jelent egy kenyai anyukának a luxus, és megint mást egy európai, jómódban (vagy legalábbis kiegyensúlyozott körülmények között) élő hasonló korú nőnek. Más forrásokhoz jutnak hozzá, vagy a kenyai anyuka éppen a megfelelő forráshiányok miatt érez vágyat az európai nő számára elérhető, természetes dolgok irányt. Mint például a tiszta víz.

Ez a cikk azonban csak az életkorok mentén boncolgatja kicsit a problémát.

Nekem például éppen 15 éves a lányom, és én élénken emlékszem saját 15 éves létezésemre. Látom, hogy másként élünk. Én akkor intézetben, kortársak között. Kicsit zsúfoltan, a megfelelő személyes tér megléte nélkül. Túl sokan voltunk túl kicsi helyen, és ugyan megtanultunk alkalmazkodni a helyzethez, nekem akkor az intim tér hiányzott a legjobban.

A lányom is személyes térre vágyik, ugyan nem feltétlenül luxuskívánság ez az életében, de idén nyáron, lakáskeresőben körömszakadtáig harcolt a külön szobáért. Neki is kell a tér, a magára csukható ajtó, ahol zenét hallgathat, bambulhat, érhet a lelke, szíve, agya, teste észrevétlen, az én fürkésző szemem kizárásával. A szabadság is luxus az életében, ahogy akkoriban én is, ő is alig várja, hogy szabadon dönthessen ideje, élete felett. Várnia kell…

Huszonévesen is fontos a szabadság, olyannyira, hogy jó esetben éppen a szülőktől való elszakadás, a saját lábra állásnak lehetősége a luxus. Amikor az élet nem kergeti kényszerpályára a fiatalt, nem kell ál-Pán Péterként élni évekig. Függetlenedhet, próbára teheti tomboló energiáit. Kalandozhat. Ez is lehet luxusigény huszonévesként. Bejárni a világot, eljutni titkos helyekre az élet számos területén, és földrajzilag is.

Forrás:

iStock

Harmicasként, jó esetben, megtörténik a családalapítás (tudom, tudom, egyre későbbre tolódik), de azért egy fiatal harmincas nő, aki éppen két bölcsis-óvodás korú gyereket nevel, nagy valószínűség szerint az énidőt nevezné meg elérhetetlen luxusként. Csevegést a barátnőkkel hosszasan. Partizást, egy fogmosásnyi időt úgy, hogy közben nem rohanják le a gyerekek, nem kérnek kakaót, nem kell pelust cserélni, orrot törölni, „már megint mi a fene van” – rendet teremteni a csemeték között.

Negyvenesként jó esetben nő maradt. De még mennyire! Van kopogós cipő újra, parfüm, szex. Luxus azonban a biztos és stabil párkapcsolat, luxus a férj, mert egyre több negyvenes nő marad magára. Vagy azért, mert a férj időközben lelécelt egy huszonévessel – közösen kergetik a kalandot árkon-bokron át –, vagy éppen a negyvenes nőnek lett elege a vele lépéstartásra képtelen, elkényelmesedő, fókuszt és célt vesztett kedvesből. Egyedül könnyebb (egy ideig, ugye ezt nem felejtjük el), de azért marad a luxuskívánságok között egy új szerelem, ami azért gyémántértékű kívánság, mert azt bizony életünk végéig óvnánk. Ha jönne.

Luxus a szépség is, annyira már nem magától értetődő a friss, üde, sima arcbőr. Ráncok lopakodnak az arcra, itt-ott megereszkedik a bőr. Húz a gravitáció mindent. Szerencsére – jó esetben – erre az életkorra nem luxus az énidő. Döntés kérdése lehet a feszes forma megőrzése.

Ötvenesként (és még később) az egészség értékelődik fel. Luxus lehet a kirobbanó energia, a ruganyos ízület, az éles látás. Jó esetben negyvenesként befektettünk ebbe a projektbe, és így kisebb kihívás lehet az egészség megőrzése, rossz esetben luxus minden könnyed ébredés, jóleső nyújtózkodás, derékból való lehajlás-felemelkedés.

Luxus a titkos hódoló pillantás is. Persze csak akkor, ha negyvenesként már lemondtunk szépségünkről. Mert ha nem, ha tettünk érte mozgással, megfelelő táplálkozással és sok (és fiatalon tartó) szexszel, akkor bizony ez nem luxus, hanem a megélhető csodás és szexi valóság.