Szeretnél tisztán látni, de nem megy. Nincs hályog a szemeden, nem kószálsz rengetegben, hogy ne látnád a fától az erdőt, valami mégis megakadályozza tisztánlátásod.
Mást látsz, mint a valóság. Torz lencsén keresztül bámulod saját életed, nem örülsz az aranyló örömnek, és feketébbnek látod sorsodat, mint a valóság. Vagy nem, vagy pont fordítva, viháncolsz boldogan, és észre sem veszed a fejed fölött tornyosuló viharfellegeket. Nem látsz tisztán.
Nem látsz a saját szemedtől
Nem vagy egyedül, nem botorkálsz egyedül a homályban, a legtöbb ember látásmódját alapvetően befolyásolják neveltetése, élményei, tapasztalatai, reményei, és persze személyisége is… Van az úgy, ugye, hogy a poharat valaki félig telinek, míg más félig üresnek látja.
Négyest kaptam matekból – kiabálja gyereked hangosan, mire te boldogan elmosolyodsz, megsimogatod – hurrá! Te annak idején örültél, ha nem húztak meg a tantárgyból, míg a gyerek apja rádörren a gyerekre, amiért CSAK négyest kapott. Nyilván, hiszen a mennydörgés mögött annak csalódása áll, hogy a gyerek nem az ő numerológiai zsenialitását örökölte. Hanem mást. (Vagy éppen kire ütött ez a gyerek???)
Rózsaszín szemüveg
Máskor többet látsz valakibe, mint amennyit az illető valóban ér. Rózsaszín a szemüveg az orrod hegyén. Elfogadod, befogadod lényét, imádod minden szavát, főzöl-mosol rá, támogatod vakon. Hiába a családod, a barátaid berzenkedése és józan tisztánlátása, amíg viselt dolgai ki nem verik a szemed, hiszel benne.
Szépnek látod őt, szépnek a kapcsolatot, látásmódod naiv és reménykedő. Sokáig, túl sokáig nem hiszel a saját szemednek, mert az nem lehet…
Vak remény
Néha hunyorogva tudod csak látni a világot, mert olyan messzi-messzi célt tűzöl magad elé, mint a nap. Félig bele is vakulsz, de te csak mész előre, menned kell, mert hiába a hunyorgás, meg a villogó arany pontocskák a szemed előtt, van benned egy belső vakság is, ami tovább kerget elvakult céljaid felé. Nem csoda, ha néha orra buksz.
Máskor meg épp ez a csoda, vakon is célba érsz. Nem látod, hogy lehetetlen, hát megcsinálod.
Kusza vonal az élet
Olykor meg túl gyorsan haladsz. Ismered? Suhan az élet melletted, a megélhető pillanatok csak homályos foltok valahol a periférián. A színeket sem ismered fel, a formaérzékelés eltompul, szürke, összemosódó vonal a smaragdzöld erdő, az ég kékje meg kifakul. Rohanva élsz, rohanásból látod a világot.
Alsó-felső látószög
Néha meg túl mélyről, a csizmaszár „magasságából” pislogsz, félelmeid tipornak rajtad, fejed, szemed se emeled magasra. Sárt látsz, kavicsot, az út porát. Reménytelenség és rettegés festi szürkére a tekinteted. Máskor meg túl magasra szállsz, onnan fentről apróságnak tűnik minden. Elhanyagolhatóak a részletek.
Túl is lendülsz rajtuk gyorsan, míg a másiknak, aki nem tud veled szárnyalni, ugyanaz a probléma toronymagas, felfoghatatlan, megoldhatatlan. Te meg magára hagyod, elrepülsz, észre sem veszed fájdalmát.
Erre csörög…
Aztán néha hagyod, hogy valaki más bekösse a szemed. Játszol boldogan. Erre csörög a dió, kendő a szemeden az ígéret, hogy minden szép lesz, boldogságvadászatra indulsz a vermekkel teli tök sötétben. Elfogadod az utasítást, az irányítást. Nem használod a szemedet, nem használod az eszedet. Most jobbra, most balra, egyenesen. Nem jó, fordulj erre, fordulj arra. Állj meg, hátraarc.
Csupa folt vagy már, nem csoda, hiszen hagyod, hogy valaki más mondja meg, mit csinálj, hogyan élj, merre vedd az irányt. Lezuhansz. Összetöröd magad.
Vagy időben oldod le a kendőt, és szembenézel saját sorsoddal. Megálljt parancsolsz. Megtorpansz. Felemeled a fejed. Meglátod önmagad a másik szemében. Végre tisztán akarsz látni. Kinyitod a szemed.
