Már nem emlékszem, mikor vettem észre az első kis ráncot az arcomon. Jól hangzik, ugye, pedig jaj, dehogynem. Jó nagyot füllentettem az előbb. Hogyne tudnám. 29 éves voltam, megszültem a negyedik gyerekem, aki három fiú után történetesen lány lett.
Életem kis reménysugara feküdt a remekbe faragott kis bölcsőjében, akkora szempillákkal, mint a fél arcocskája. Rajongva nézegettem tökéletes vonásait. Szempillái lendületes ívét, cseresznyecsók száját, a gödröt pofija két oldalán. És akkor tükörbe néztem én magam is, és akkor, igen, akkor vettem észre úgy igazán, hogy az idő belemart a bőrömbe.
Ott feküdt mellettem gyönyörű lányom, hát abban a pillanatban nem nagyon érdekelt a csúfolkodó változás, nem ütött annyira szíven a dolog. Az csak később jött.
Mindig irigyeltek mások bőrömért, én meg persze sokáig el nem hittem, milyen szerencsés vagyok, hogy se kamaszoromban, se később soha egy folt, egy pattanás nem árnyékolta, nem sebezte, nem bántotta bőrömet. Selyem, olyan mint a selyem – mondták, akik szerettek, és elég közel is voltak ahhoz, hogy ezt el merjék mondani nekem.
A lánykám születése után (vagy már a várandósság alatt) megváltozott minden. A bőröm is halványodott kicsit, hirtelen kiszáradt, a szemem meg mintha kicsit beljebb került volna a szemgödörben. Besüppedt egy cseppet, és a szemzugból két-három hajszálvékony szarkaláb indult útnak. Persze lehet, csak a lányom tökéletes, porcelánfinom bőre mellett tűnt hirtelen öregnek az arcom, lehet, annyira lefoglaltak éveken át a fiúk körüli tennivalók, hogy észre se vettem a változást.
Vagy annyira nem foglalkoztatott saját nőiességem, hogy egyszerűen nem fókuszáltam magamra. Edzőcipős, „már megint a fa tetején vannak a srácok”, fiús anyukaként nem volt szempont arcom, bőröm szépsége.
Alternatív babakrém
Addig, atyaég, ezt szabad bevallanom? Szóval addig arckrémem se volt otthon. Se arctisztító tonikom. Reggelente hideg vízzel mostam arcot, este meg langyos vízzel, és kicsit átdörzsöltem frottírtörölközővel. Télen, ha nagyon húzott a hideg, arcomra, kezemre loptam egy kis babakrémet a gyerekektől. Popsikrémet. Pont elég volt. Vagy akkor azt gondoltam, megtaláltam a tökéletes bőrápolás titkát.
Inni se ittam eleget, engem szabályosan fejbe kell kólintani ahhoz, hogy vizet vigyek be a szervezetembe. Akkoriban nem voltak appok, bár nekem a mai napig nem fejlesztettek olyan alkalmazást, ami rá tudna venni az elegendő vízfogyasztásra.
Megtettem hát mindent, de mindent azért, hogy érzékeny selyembőröm hervadni kezdjen.
Harminchárom éves múltam, már oviba járt a lányom, amikor a szemhéjam sminkeltem. Valami céges bulira készülődtem, kapkodtam. Ujjbeggyel, sebesen maszatoltam a festéket, és elképedve érzékeltem, hogy nyúlik az ujjaim alatt a bőr. Akkor vettem észre, hogy szemhéjam finom bőre elveszítette rugalmasságát. Na, az igazán meghökkentő élmény volt.
Csodakencék és bűntudat
A szépség- és bőrápoláshoz fűződő viszonyom akkor változott meg radikálisan. Nagyüzemre kapcsoltam, beszereztem mindent, amit akkor, évtizede a piac kínálhatott. Hidratáló csodákat sorra, amiket aztán bőszen kentem magamra. Ha elhanyagoltam néhány napra a krémezést, bűntudatom támadt, szapultam magam vadul.
Mert a bőröm addigra megsértődött, és hiába a csodakence, az bizony szikkadásnak indult. Ráncok kergetőznek a szemem körül, az orrzugból meg árok ásott utat magának az állam felé. Homlokráncok is születtek, a mosolyom mélyült, a szemhéjam árnyékot vet szememre. Nem olyan csillogása, mint régen.
Persze nincs panasz, bőröm sorsa a kezemben van, rajtam (is) múlik, milyen lesz a következő húsz év. Rajtam múlik, hogy nőiességem meddig őrzöm. Hogy bőröm üdeségét visszacsalogatom vagy végleg elengedem. És persze az is, hogy a táskákat a szemem alatt vagy a vállamon hordom inkább. Én ez utóbbira szavazok.
Iszom sokat, vagyis amikor csak eszembe jut (ahhh), hidratálok, arcmasszázsra járok. És sokat mosolygok másokra.
Azt mondják, akik szeretnek, és akik elég közel vannak hozzám, hogy ezt el is merjék mondani nekem, hogy szép a mosolyom. Amikor mosolygok, akár a lányomnak, nekem is Vénusz-gödrök ülnek arcomon. Ahhoz nem nyúlt az idő, és ha a mosolyomon múlik, nem is fog.
