Az aradi főszolgabíró leánya csaknem 28 éves volt, amikor férjhez ment a szintén szerb származású, nála tizenöt évvel idősebb Damjanich Jánoshoz, a császári-királyi hadsereg századosához 1847. augusztus 30-án. És még nem töltötte be a 30-at, amikor szerelmét, a szabadságharc honvéd tábornokát kötél általi halálra ítélték és kivégezték.

Csernovics Emília több mint hatvan évig, haláláig gyászolta férjét. Nyolcvanhárom éves korában így emlékezett vissza utolsó, október 5-ei találkozásukra levelében, amelyet 1903. december 18-án írt Hamvay Ödönnek – ő közölte először a bokatörése miatt az utolsó percig ágyban fekvő Damjanich börtönből írt leveleit, így a következőt is 1910-ben:

Damjanich Jánosné 1877-ben, Dessewffyné Szinyei Merse Emma portréja és ismét Damjanich Jánosné 1909-ben

Forrás:

Vasárnapi Újság, www.klauzal.hu

„…egy katona tizenegy órakor jelentette, hogy feljebbvalója üzeni, hogy azonnal menjek a várba, férjemhez. Jó jelnek véltem, örömmel mentem azonnal. Midőn beléptem a börtönbe, csodálkozva láttam egy katona őrt a szoba közepén állni. ‘Mi ez?’ – kérdém. ‘Siralomházba jöttél, holnap kivégeznek.’ Lerogytam ágya előtt, alig tudtam magamhoz jönni. Rövid idő múlva figyelmeztetett, hogy válnunk kell; az rettenetes volt! Utolsó percben kért, ígérjem meg, hogy másnap, 6-án, szobámat nem hagyom el. A küszöbre érve felkiáltott: ‘Emil!’

Visszanéztem; könnytelt szeme éles kétségbeesés kifejezésével nézett. Visszafordultam feléje, szó nélkül intett kezével, hogy menjek.

Kitántorogtam Láhner szobájáig, ott is a végbúcsú jelenetét láttam. Az apa búcsúzott feleségétől és ötéves gyermekétől. Láhnernéval kocsiba ültünk, Vécseynét nem ösmertem, nem volt velünk. 5-én éjjel írta férjem azt a szép imát, mit reggel egy katolikus lelkésznek átadva, kérte, hogy adja nekem át. És a nyakkendőjét mikor leoldotta nyakáról, azt is a lelkésznek átadva nekem küldte.”

Hogy mi történt a fiatal özveggyel ezután és mi lett a többi feleséggel, arról itt olvashattok sokkal bővebben.